Na most akkor ömlesztve írom, nincsen itt idő finomkodásra. Ideértem. Addigra már elmúlt a pityereghetnékem. A repülőút egyébként szép volt nagyon. De ez nem jó kifejezés. És nem is nagyon tudom leírni, aminek a hátterében az áll, hogy nem igazán akarom, mert az elcsúfítaná a dolgot. Olyasmi ez, hogy az ember az intim vagy bensőséges dolgokról nem számol be másoknak, nehogy azok elvesszék a különös csillogásukat. A lényeg, hogy tejszínpaplan volt, és bele szerettem volna ugrani. És szerettem volna, ha Csandra is látja. De úgy tűnik, nem lehet minden úgy, ahogy Nóri szeretné. Ez itt az első lecke.
Metró. Nem volt (akkora) tömeg, mint Pesten. Egyáltalán, nem olyan volt, mint pesten. Egyszer még segített is valaki vinni a csomagomat. A szállást nehezen találtam meg. Merthogy csak a kaputelefonra volt kiírva, 12-es betűmérettel. Számomra csak ma derült ki végleg, hogy a melegbárok negyedében vagyok. Igazából nem lényeges, nem vagyok homofób. Csak ennek hivatalos voltával szembesülni volt mókás.
Első nap próbáltam eltévedni. Azt hittem, sikerült, aztán amikor pont ott értem ki, ahova egyébként is menni terveztem, kételyeim támadtan e felől. Végül is a Prado volt a cél. Teljesen odavoltam, hogy megláthatom a Goya képeket, erre ez ilyen trükkös volt, hogy egyrészt, mire odabotorkáltam, teljesen lefáradtam, másrészt hogy annyira nem is voltak jók. Na bumm. Ráadásul én ugye a rézkarcokat csípem, és azok épp nem voltak ott. Vagy csak én nem találtam oda? Na mondjuk másnap találtam párat a Reína Sofia Múzeumban. Na igen. Szóval a Goya képek. A fekete festmények azért tetszettek. És azon kívül volt alkalmam megszemlélni néhány eddig számomra ismeretlen festő művét, és felfedezni értékeiket. Meg azt játszottam, hogy megpróbáltam megfigyelni egy-egy festő jellegzetességeit, és utána kitalálni, hogy melyik képet ki festhette. Persze nem volt olyan jó erre ez a gyűjtemény, mert akik ezt berendezték, szép konzekvensen egymás mellé rakták az összetartozó képeket.
Szóval a következő tanulság az volt, hogy nem mindig az a jó, ami a híres, és nem az fog tetszeni, amitől elvárod, hanem lginkább az, amit nem is sejtesz.
Aztán voltam a botanikus kertben. Ami nem volt olyan jó, mint a Fűvészkert, mert nem volt benne pár dolog, ami az utóbbiban igen. Nem voltak élettől duzzadóak a növények, hanem úgy kókadoztak. Nem volt spontanelitás abban, ahogy növekedtek. És végül nem volt ott a kedves társam. De attól függetlenül ezt nem szabad félreérteni, nekem nagyon tetszett a dolog. Voltak kis szökőkutak, pálmaház, meg az egyik legjobb, a házi növények kertje, ahol volt egy rakat paradicsom, meg paprika, és megnézegethettem, melyiket hogy hívják. És volt gigantikus padlizsán is. Láttam bonsai fákat is. Arról az a meglátásom, hogy annyira nem jó, hogy így összetömörítik őket. A fának nőnie kell! És mennyi pozsgás volt! És az a jó, hogy közel lehetett menni, és jól megvizsgálgatni őket.
Aztán következett a séta, meg a bevásárlás. El voltam bűvölve a bolttól. Tengeri herkentyűk olyan nagy választékát sorakoztatta fel frissen és konzervben, hogy annyira zavarba jöttem, hogy nem is tudtam mást vásárolni, csak sajtot, tejet, meg bagettet. Aztán másnap elrontottam a hasam, úgyhogy csak várom, hogy végre önállósuljak, és bevásároljak mindenféle helyi specialitásokból (amikkel aztán megint jól elronthatom a hasamat).
Másnap meglátogattam a Reína Sofia Múzeumot, ami arról híres, hogy ott őriznek annyi szép képet, hogy az ember álla leesik, ha ezzel szembesül. Például ott van a Guernica is. Meg a sok vázlat, amit Picasso hozzá készített, és nekem jobban tetszik kicsit, mint a végkifejlet. Szóval ide azt hiszem, vissza kell még térnem.
Voltam a Rastrón, az nem volt nagy szám. Akadt egy udvarlóm, az se. Aztán megkaptam az első gyomorrontásom. Persze a királyi palotánál. Persze Madrid egyik legelegánsabb éttermébe kellett besomfordálnom WC-re. De gondoltam, egy ilyen elegáns helyen biztos nem kötnek bele az emberbe azért, mert beóvakodik, mert az már milyen kicsinyes. Nem is szóltak… Aztán hazafelé vonszoltam ezt a nehéz borítását pihegő lelkemnek, amikor is már a célegyenesben megszabadítottak újonnan vásárolt kínai pénztárcámtól, és benne 20 eurótól. Tehát a veszteség minimális, de valahogy akkor is annyira rossz érzés fog el, amikor eszembe jut. Lehet, hogy az előző tapasztalatok által kondícionált érzés. Minden esetre ebből az esetből az következik, hogy még mindig nem vagyok elég figyelmes, meg hogy a beteg állatot felfalják. Ez után az eset után boldog voltam, hogy hazaérhettem a szállásra, és becsukhattam az ajtómat, aztán megfürödhettem, és nyugalmas gyógyulással tölthettem az estét.
Másnap sikerült elérnem a korai vonatot. Az állomás egyébként teljesen lenyűgözött. Akkora állomást én még sosem láttam!!! De sikerült ezen is eligazodni, némi segítséggel.
