Mintegy 18 óra otthonlét után újra elindultam. Irány: Dél. Előtte még elbuszoztattuk Csandrát hazafelé. Persze már most hiányzik. Már akkor hiányzott, amikor helyet keresett a buszban.

Szóval ebédre érkeztem, kipakolás, nézelődés, gondolkodás, pihenés. Elhatároztam, hogy készítek magamnak csörgőt dióhéjakból. Ez nem volt olyan egyszerű, ugyanis szerszámoknak teljesen híján voltam. Eképpen ez a művelet az egész délutánon átívelt. Az idő folyásával párhuzamosan szivárogtak gondolataim közé az ötletek a tovább haladáshoz. Végül a bicska volt a megoldás, no meg az, hogy találtam egy vörös színű fonalat a konyhában. Közben eltelt az első ebéd és az első ebéd utáni pihenő. Elaludtam. Nagyon jó volt végre egy kis nyugalom. Időközben az is történt, hogy összebarátkoztam Sárival, aki 8 éves és nagyon eleven. Most én vagyok neki a választott nővére, és ez igazán megtisztelő számomra. J Arról nem is beszélve, hogy milyen mókás! Például megmértük a kút mélységét, úgy, hogy egy madzagra almát kötöttünk, és azt leeresztettük, és hallgattuk, meg néztük is, hogy mikor bluggyan. És kaptam egy dióhéjból készült katicát is, bizony!

Végül kész lett a csörgő, és utána ping-pongoztunk Attilával, Éva nénivel meg Móni nénivel. Hát ez egy mókás felállás volt, és bár a poénok nagy részére nem emlékszem, az egyértelműven előttem van, hogy az iső nagyrészét nevetőgörccsel küszködve töltöttem. Na jó, arra emlékszem, hogy Éva néni azt mondta, hogy a „a saját dugájába fog dőlni…” Aztán végül is nem tette. Mert megmondtuk neki, hogy olyat nem lehet csinálni. Beledőlni csak saját kardba lehet. Így inkább vacsoráztunk meg beszélgettünk. Jó volt.

Ez egy rendhagyó tábornak ígérkezik, illetve már most is az. Egyedül vagyok a szobában. Az elébb Feri még vámpírjelmezben (szétbontott hálózsák orrig felemelve, ijesztő/komikus huhogás) szaladgált a szobában, de immáron ő is lefeküdt. Vagy legalábbis nincs itt. Minden esetre szakmai szempontból bizonyosan tanulságos lesz, nagyon is tanulságos. Meg amúgy is. De ettől függetlenül igencsak különös.

Felejthetetlen első közös, illetve hármas nyaralásunkról szól eme rövid beszámoló. A résztvevők Csandra, Imi, meg jómagam voltunk. No meg még sokan mások, akik szembe jöttek az úton…

Kedden Szegedről Pécsre száguldottunk. Tettünk egy sétát a Mecseken, és megtaláltunk egy forrást, amit már majdnem elveszettnek hittünk. Aztán tettünk egy bevásárló körutat is, ami kicsit kevésbé volt kellemes, ellenben tagadhatatlanul hasznos volt. A sietség ellenére a következő napi ébresztő 4 óra alvás után következett be, borongósan, álmoskásan, esőszöntyörgősen.

Egy kávé után késve indultunk, és nagy figyelemmel haladtunk a Balaton irányába. Csandra lett az én másik felem a vezetésben is, mindig rámszólt ha gyorsan mentem, ha lassan mentem, de főképp akkor, ha a tábla azt mutatta, hogy „itt mindenféle vadak ugorhatnak ki”. Veszprémben, ahol a város körüli elterelő út majdnem elterelt minket is, és a lelkierő legnagyobb megfeszegetésével sikerült csak átvészelni a számos eltévedést és körforgalmat, felszedtük Imrét.

Dörögdön mindenek előtt megebédeltünk. Utána sátrat vertünk. Kicsit koszos volt, kicsit görbe lett,de a miénk! Aztán felfedeztünk. De mindent nem is lehet elmondani, csak szavakat írok most majd gyorsan gyorsan, amik eszembe jutnak! Kürtőskalács, Crazy Dasy Jug Band, rom, sötét, kószálás, mákföld, amin átvágtunk, ír dalok, Hobo, horgászat, gólyaláb, mexikói vegyeszöldség, Völgy Vendéglő, velős pirítós, reggeli kávé, kertizuhany, gonosz vécésnéni, társasjáték, harmónia, sátor, ami otthonná lesz, otthonfelejtett forgalmi engedély, kisfröccs (sok), mulatós, jazz, folk, ska, ingyen ölelés, fagyi, föld, kaland, ilyesmi.

Ezek jutottak hirtelen eszembe. Szombaton még meglátogattuk a vitorlást Balatonfüzfőn, aztán hazamentünk.

Egy teknőc szalad át az úttesten. Fut, szalad, kapkodja a pici kurta lábait, de csak nem halad elég gyorsan. Autók száguldanak el fölötte iszonyatos robajjal. Egyszer csak feltűnik az útok három rohanó alak. Egy férfi és egy két lány. Eszeveszett vágta. Szemből újabb autók közelednek, a motorok bőgése egyre hangosabb. Végül a férfi, aki elől fut, felkapja az ijett teknőst, és a három futó eltűnik az útról. Az állat kalimpál kis lábaival, rémülten húzza be a fejét, és kukucskál kifelé onnan. Tulajdonképpen megmenekült. „Tulajdonképpen megmenekültem. Nem olyan rossz ez így. Bár az egy kicsit kellemetlen, hogy egy méterrel a föld felett kalimpálnak a lábaim. Ehh. Ki lehet ez a zöld paca narancssárga szőrrel a tetején? És ez a barnás féle? Érthetetlen. Mért birizgálják a páncélomat? Olyat már hallottam, hogy levest csináltak teknősből, na de hogy tapperolják? Fura….” Gondolhatta a parányi lény, akit megtaláltunk, felszedtünk, aztán az úttest túloldalán egy erdőben útnak eresztettünk.

Mért van egy darázs a reggeli kávémban???

„Tiszta gáz ez az ország. Mindenhol szemét van. Tegnap előtt, amikor napszúrást is kaptam., egy órát mentem a parton a sziklák között. Végre megtaláltam a helyet, ahol festeni akartam, felhágok a sziklaszirtra, már gyanús a szag, de hátranézek, és egy szeméttároló van mögöttem. A tenger tele van ágybetétekkel meg gumikerekekkel. Meg midnenhol hűtők vannak. Például ebben a kanyarban is van egy. Né, ott meg egy mosogatótálca, meg egy tv…””A tavirózsák között meg ott virágzik a pillepalack”

Felkanyarogtunk egy hegyre, ahol természetvédelmi terület volt, sonka- és sajtárusok, no meg egy roppant fontos ember sírja. Montengró legnagyobb hercegéé és költőéjé egyben. Szóval hogy ezek a fogalmak egy embert rejtenek. Megmásztunk kb. 47x9 lépcsőt, fizettünk 4x3 eurót, és leballagtunk a sírkamrába. Ági teljesen rá volt pörögve a hullára, ami mit egy rendes mauzóleumban, ki van állítva. Gondolta ő. De a hulla nem volt kiállítva, hanem egy szolíd kereszttel ékesített márványlap alatt változott vissza porrá, amiből egykor elkészítette a mi teremtőnk, ugyebár. Ági csalódottsága felmérhettlen. Sok lépcső, semmi hulla, sok kanyar, hosszú fényképezgetés, nulla angol WC. Na persze a táj szép, de aki egyszer csalatkozik, azt hogy kárpótolhatná néhány napsütötte kopár szikla?!

Jé, ebben a szállodában senki nem csinál semmit. Vagy ha mégis, azt titokban. Az egész személyzet 8-kor kel, reggelizgetnek, aztán lemennek strandolni, néha beállnak a pultba, aztán este megvacsoráznak.

Montenegróban a zenei izlés odaát van. Szóval hogy nem ott, hanem máshol. Elveszve. Elsorvadva. Annál több a gyerek. A csecsemők, akiket a szüleik folyamatosan bőgetnek. Na most képzeld el, folyamatos hangos tuc-tuc-tuc-tuc, vagy délszláv mulatós, vagy esetleg délszláv punk, plusz bömbölő csecsemők. Ideggörcs. Migrén. Kínzókamra.

A szállás egy olyan öbölben volt, ami haditengerészeeti övezet. Tőlünk pár 100 méterre pl egy tengeralattjáró-bunker volt. Másutt igazi tengeralattjárók. A víz alja is érdekes. Szemetes, persze. Egyik nap találtam egy üvegpoharat. De volt mosógép, borosüveg, traktorkerék is. Volr roncshajó is. Meg tengeri uborka, sün és csillag. Pár hal is akadt. Azok aranyosak voltak, úsztunk együtt. De a kedvencek a tarisznyarákok voltak. Csak mert azok jófejek.

Hajnali 5kor indult a vándorcirkusz. Éppen hogy befértünk az autóba. Igazából csak mikor már célba értünk, tudtam meg, hogy nem egészen. „ A kajakokat mindenképp magunkkal kellett hoznunk, mert abban egy csomó cucc van.” Szóval a két hajó a tetőn tele volt pakolva különböző strandkellékekkel. Áthaladtunk magyarországon. Szédelegtem.

Horvátország.

A dráva szép. Büdös egy ország. Elaludtam.

Bosznia- Hercegovina

A határőr kinevette az útleveleinket. Na, ezt nem is csodálom, azok a képek valóban nevetni valók. Lehet, hogy ez egy összeesküvés okmányirodák és határőrségek között, hogy elszánalmasítják a képeket, és így midnenkinek van min nevetnie.

Ez amúgy a félbehagyott dolgok országa. A legtöbb hát befejezetlenül áll. Sokat nem is laknak láthatólag, de még azok is, amit laknak, valami mindig látványosan hiányzik. Az egyik például már majdnem elkészült, és akkor arról meg hiányzott az erkélyen a korlát. Mármint a korlát kerete megvolt, de a burkolat nem. De vannak ott vakolatlan épületek sokan, vagy üzemek vázai, amik csak úgy ottmaradtak. Aztán ott vannak a lebombázott házak. Még látványosak a háború nyomai. Rendeteg házat csak úgy otthagynak, és melléépítik az újat. Mint megtudtam, valószínűleg a szerbek házai, azokat nem veszi meg senki. A városokban is, a magasházakon a lövések nyomait befoltozzák, de van hogy nem. Hátborzongató.

Szarajevóban megálltunk a bazárban. Nem volt rossz, bár eléggé turista-centrikus. És az emberek mindenütt mogorvák. Hát jó, igazából némi okuk lehet rá. De azért mégis meglepő volt.

Mostarban is megálltunk. Itt már egészen mediterrán volt a hangulat. A nép is vidámabb. Szép városka, de ez már egészen turista-centrikus. Sebaj. De itt már késésben voltunk. 

Horvátország 

Leértünk a tengerhez. Nem én láttam meg elsőnek.

Itt már erős késésben voltunk, arról nem is beszélve, hogy mindenki nagyon unta a banánt. Nekem már zenét hallgatni se volt kedvem, pedig az már tényleg bajt jelent. Aztán itt sokszor átkeltünk határokon, és nem igazán értettük, miért.

Montenegró

Sötétben értük el a határt, hosszú sor volt. A következő állomásnál szintén. Sőt, itt még az áram is elment. Várakozás, várakozás, és megintcsak várakozás.

Az éjszakai Montenegró közel sem volt olyan barátságos, mint az az embernek este 10 körül jól esne. Kevés tábla, angolt nem beszélő emberek, kacskaringós utak. Én ráadásul elkezdtem mindenféle traktorokat meg dínokat meg satöbbiket hallucinálni a bokrok helyére, Pedig árgus szemekkel kellett fürkészni az eléágazásokat. 12 körül találtuk meg a szállást egy kb 20 (de lehet, hogy kevesebb) házból álló településen, aminek nagy része autóval megközelíthetetlen. Sebaj, ez benne az extra. Végre sikerült beköltözni, és akkor aztán alvás. Huh.

Pécsen vagyok, itthon. Hát igen, pécsi lány vagyok, itt születtem, na jó, gyerek nem itt voltam. Vokányban másztam először fára, és ott estem először igazán nagyot biciklivel, persze az is legalább annyira megmagyarázhatatlan volt, mint az összes többi esésem, és az is itt történt, hogy ástunk kincsért a homokozóban lefelé, de egyebet nem találtunk, mint téglákat. Szóval mióta iskola, azóta Pécs. Aztán mióta serdülőkor, azóta hol-hol nem. Aztán mióta egyetem, azóta Szeged. Végül február 13-óta már mindenfelé. A fél világ az otthonom, és az otthontalanságom egyben.

Olyan fajta vagyok, tudom, sejtem, sokan vannak még ilyenek, mindig igyekszem valahová, s amikor ott vagyok, rájövök, hogy talán máshova siettem. Mindig elfelé vágyom, mindig a nyugalmat keresem, de az egyetlen ok, ami ebben akadájoz, én magam vagyok. Meg szeretnék állni, de amint lassulni kezdenék, minden maradék erőmmel rohanni kezdek. Amikor ébren vagyok, álmodni szeretnék, ha álmodok, sokszor felébrednék (vagy legalábbis álmot váltanék). Olyan is van, amikor csak azt szeretném eldönteni, hogy melyik a valóság, s melyik az álom. Egy szóval kósza vagyok. Bolyongok a világban, és csak néha talál rám a békesség: ha a Mecsekben egyy patak mellett rajzolok, ha a jó barátokkal nevetünk, ha ecsettel ülök a papír előtt, ha Csandra megölel. Máskor fáradhatatlanul keresek valamit, aminek a mibenléte előttem is titok...