Egyedül töltöttem a hétvégét. Itthon. Gondoltam, hogy felhívok majd valakit, hogy csináljunk valami közös programot, de nem tettem. Csendre vágytam. Arra, hogy én oszthassam be az időmet, és akkor és azt tehessek, amihez kedvem támad. No meg hogy foglalkozhassak a kötelességeimmel…

Pedig úgy akartam, hogy azt írhassam, hogy „az ötödik éjjelen/volt már albérletem”. (Kezeket fel, aki érti, miért?!) Szóval van. Remélen nem az lesz a következő bejegyzés, hogy „egy hirdetés/kéne egy ház falán…” Bár most épp nagyon rossz zenét…

Életemben először elhatároztam, hogy taxiba ülök, és az állomáson nem volt taxi. Eképpen kunyeráltam térképet, és végigvonszoltam a mintegy 30 kilós bőröndömet a mintegy 35 fokos Salamancán. De ez csak akkor kezdett aggasztóvá válni, amikor már közel a végkifejlethez…

Na most akkor ömlesztve írom, nincsen itt idő finomkodásra. Ideértem. Addigra már elmúlt a pityereghetnékem. A repülőút egyébként szép volt nagyon. De ez nem jó kifejezés. És nem is nagyon tudom leírni, aminek a hátterében az áll, hogy nem igazán akarom, mert az elcsúfítaná…