Ami az 1.1-es szappanfőzési kísérletből kiderült az az, hogy a lúg valóban mar. Én sosem tudtam ezt elképzelni, meg hogy éget, áhh, hülyeség. Ezt gondoltam. Nos, tévedtem. Az volt a hülyeség, hogy egy órán keresztül tartottam a fejemet a gőzölgő szappanfőzésbe (a lúggőzbe), a kezemet meg kicsit tovább, így a bőröm másnapra színében és állagában is hasonlított a kalotaszegi írásosra. Ezért ezt senki se utánozza, ha szappant főz.

Volt még, hogy először azt hittük, hogy sikerült odakozmálnunk a még elszappanosodatlan olajat, de aztán rájöttünk, hogy ehhez még mi sem vagyunk elég tehetségesek. Viszont sikerült feloldani az évek óta moccanthatatlan vízkőréteget a lábos aljából, amit azonmód bele is főztünk a szappanokba. 

Vidám volt.

Hétvégén kimentünk a pécsi vásárba, és vettem egy fadobozt. Régi. Népi faragott, szívecskék, virágok, napkorong, ezek vannak rajta, némelyik piros páccal kiszínezve. Nem mondom, hogy népművészeti, mert nem művészetből csinálták. Szükségből, szeretetből, ilyesmi. Meglátszanak rajta a hosszú évtizedek, és mindig elgondolkodtat, pedig semmit nem tudok a történetéről. Amikor kézbe veszem, mintha utaznék az időben: felsejlik az előző század eleje, a sok zűrzavar, amiben az emberek mégis megéltek valahogy, és mégis szerettek. De még inkább elfog az érzés, hogy ezek az emberek tényleg éltek. Mintha mi egy világtól elrugaszkodott világban próbálnánk megkapaszkodni, ahol semmi nem a miénk, a szappan, amivel mosom az arcom, a tej, amit a déli kávémba öntök és a párna, amire a fejemet hajtom, mind idegen agyag. Őket egy saját maguk által létrehozott mikrokozmosz vette körül, minket a rádióhullámok.

Talán ezért is nehéz mostanság egy fiatalnak kialakítania identitását: nem tudjuk, honnan származunk, egérketrec-szerű panel dobozokban születünk, s ha számba vesszük nagyszüleinket, látjuk, hogy a szélrózsa minden irányból érkeztek erre a helyre, hogy mi megszülethessünk. A ház, ahol laktak, régen nincsen már. A lakás, amiben szüleink nevelkedtek, már számtalanszor gazdát cserélt. A játékaik elvesztek a költözködések folyamán. A sajt gyerekkorunk is távoli helyekhez köthető: a falu széli erdőt, melyben gyermekkorom meséi játszódtak, legutóbb 10 évesen láttam. Vajon megvan-e még? És a diófánkat kivágták-e már? Ami körbevesz, idegen orszgok gyraiban készült, vegyi gépek szüleményi: a festékek, az illatok, az anyagok: mind mű-anyag. Ez valódi elidegenedés, a környezettől való elszakadás, a múlttól való elszakadás, amely csak akkor felismerhető, amikor valaki valami "eredetivel" találkozik. Mintha a valóságot frissen tartó fóliával vonták volna be. Hiába tapintanánk, mindig csak a fóliához érhetünk. De nem tudjuk, hogy lehetne kicsomagolni. Hogy egyáltalán ki lehet-e csomagolni?!

 pár napja ezen jár az eszem. mondhatni kattogok rajta. agyalok. gondolkodom. azon, hogy hogyan vagyok. illetve, hogy miért vagyok így, és hogy hova írhatnék valamit, amit majd bárki elolvashat, és attól jobban leszek, mert mindig ez volt, ami kirángatott belőle. (bármiben voltam is) alapból tollal szeretek írni, papírra. de elveszett a tollam. mióta elveszett (majd egy éve!) szinte nem is írtam. megszűntek az oldalas emailek, a hosszú levelek Sanyinak, a naplóbejegyzések a világegyetemnek és a blogbejegyzések annak, aki akarja. és akkor rájöttem, hogy van ez. Egészen pontosan a spar nevű remek áruházban döbbentem rá, amikor sorba álltam, és már két nap alatt az ötödik dolog jutott eszembe, amit le kellene írni. valójában az előtt megittam három pohár pezsgőt, és analitikus módszerrel vásároltam be (minden terméket végigböngésztem, hogy le van-e árazva). sorban állás közben meg, amikor a futószalag vontatottan húzgálta előrébb az általam kiválasztott kedvező árú termékeket, láttam, ahogy a mögöttem álló bácsi pakolja ki az általa kiválasztott dolgokat. néha figyelem, hogy mit vásárolnak az öregek. valójában, amikor akinek tele van a kosara, az nem olyan izgalmas. ő valószínűleg jómódú, több emberben gondolkodik, hosszú távra tervez, sokat eszik stb. én akkor gondolkodok el, ha ennek az ellentétét látom. az olyan, mint egy személyiségteszt. ilyenkor az jut eszembe: kinek veszi? magának? az unokáinak? mennyire törődnek vele? él-e a párja? volt-e egyáltalán valaki, akit párjának nevezett? és vajon én 40 év múlva? vagy majd a sanyi megy egyedül bevásárolni? múltkor egy sovány néni két leértékelt danone activia joghurtot vett, és két zsömlét. a mai bácsi négy sportszeletet és két tungsram égőt.

 Több mint egy éve, hogy magam mögött hagytam, s azt gondoltam, soha nem nézek majd vissza. Gyakran visszanéztem. A nyelvvel kezdődött. Spanyolul tudtam beszélni, úgy tolultak nyelvemre a szavak. Aztán elmúlt. A nyelvbe tömörödött minden emlék, s spanyolul olvasott szavak olyan mély érzelmeket váltottak ki, mintha visszadobtak volna az időben. 

Több mint egy éve nem írtam ide, bár sokszor terveztem. Nem jöttek a megfelelő szavak, nem jöttek a megfelelő rendező elvek. Pedig akartam. Terveztem. Most egy álom hirtelen mindent feloldott:

Salamancában voltam. Meglógtam itthonról. Ez azt jelenti, hogy semmi más dolgom nem volt, mint ott lenni. Tudni illik, aki meglóg, az teljesen szabad. Az maga mögött hagyja a világot, minden kötelezettséggel, határidővel és kötöttséggel együtt. A meglógás kicsit hasonlít a lopásra. Ugyanis a lopott dolgok után nemhogy fizetni nem kell, de nem kell se áfát, se adót fizetni, nem kell beleírni a jövedelem bevallásba - mert illegális. Kívül van a rendszeren. A meglógás is ilyen, kívül van a rendszeren. Ha be van tervezve egy hét "meglógás", akkor az valójában nem is az, hanem kirándulás, és csak szaporítja a problémákat.

Szóval meglógtam. Ott álltam, sétáltam, futkároztam Salamanca utcáin, és nem érdekelt semmit, tudtam, hogy most végre enyém ez a város, most nem fog megzavarni semmiféle szakdolgozat vagy műhelymunka, vagy nemtörődöm barátok vagy féltékenység... Ott voltam, és néztem az épületeket, és még amiatt sem aggódtam, hogy hol fogok aludni az este, mert bizony még szállást se kerestem magamnak. De nem zavart. Tudtam, hogy legfeljebb sehol. Nem volt sok pénzem, és nem volt sok csomagom. Nem volt sok tervem, és semmi elintéznivalóm. Egyszerűen boldog voltam. Megkerestem a barátaimat, és ők mind örültek. Spanyolul beszéltünk, megöleltük egymást. Nem volt aggódás, nem volt elvárás, csak szabadság volt és szeretet. Derűlátóan gondoltam az előttem álló napokra.

Mit mond vajon ez az álom? Nekem azt - ez zuhanyzás közben kristályosodott ki - hogy ez egy képesség, amit megharcoltam. Illetve az előző két évben megharcoltunk. Lehet, hogy még most is  küzdünk érte. Lett bennem valahol mélyen egy hely. Egy belső város, ahova akkor, amikor feszült vagyok, vagy fáradt, mindig el tudok menni, ha másként nem, akkor álmomban. Itt ha akarom csend van, ha akarom zsivaj. Itt nyugalom van, de ha akarom zsongás. Itt szeretet van, és szabadság. Ez lettél Te, Salamanca. Te templomokkal kísértő, rothadt sonkákkal üldöző, kietlen utcákkal szomorító, flegma lakótársakkal bosszantó, éjszakai szelekkel ijesztgető, ködökkel, sötét reggelekkel nyomasztó város, te az újonan szerzett boldogság fészke. Immáron megérkeztem. Immáron el tudok menni.

Megszületett. Felnőtt. Temérdek bűnt elkövetett. Megmérettetett. Bűnösnek találtatott. Önmaga által megbüntettetett. Büntetése: Magánzárka.

Nem annak tűnik. Puha az ágy. Van meleg, virágos mintájú sárga paplan. Bármikor főzhet teát. Még bort is ihatna. Emberek is vannak körülötte. Beszélhetne. Zene is szól körülötte. Táncolhatna. Sőt. El is mehetne, futhatna, szaladhatna, ugrálhatna. És mégsem. Be van zárva. „Be vagy a hét toronyba zárva”, mondja magában, mondogatta már gyerekkora óta, gondolja magában, már régen is érezte ezt, de még sosem érezte, nem tudta komolyan venni ezt az egy sort, és ami azt illeti, most is kételkedik benne, hogy komolyan tudja venni. Pedig most igazán. Kimehetne, de nem tud kimenni, mert nincs hova kimenni, mert ha kint van, az nem jelent mást, mint hogyha bent van, ugyan azok a szögletes vonalak, ugyan azok a szürkés falak, ugyan az az áporodott levegő, ugyan azok a penészfoltok, ugyan az az eső, a szürke égbolt, a láthatatlan rácsok, amik nem engedik. A rácsok, amik nem engedik látni neki, hogy már csak napok vannak hátra, hogy már meg is számolhatná a girbe-gurba ujjain, hogy hány nap, mennyi, mikor szabadul, láthatná a kedvesét a peronon, aki, ahogy múltkor is, kémleli, hogy melyik kabin ablakában tűnik fel mosolyogva, vagy hogy melyik vonatajtóból segíthet majd leemelni a bőröndjét, és még egy ideig nem veszi észre hogy ő már leszállt, és csak egyhelyben állva figyeli azt a kereső tekintetet. Nem hagyja érezni a reggeli tejeskávé illatát. Se a sárga mosolygós gumikacsákat az otthoni fürdőkád peremén.

Tegnap, amikor lement az utcára látott három verebet. Az úttesten ugráltak, és az aszfalt egy repedéséből próbálták felcsipegetni az olajos-sáros vizet. Azt gondolta magában, ezt az ember csak az apokalipszis után tudná valósnak hinni. A kedvese azt mondta, hogy lehet, hogy az apokalipszis nem hirtelen jön. Lassan kúszik be az emberek életébe, lassan és alattomosan, hogy azok nem veszik észre, míg saját kicsinyes dolgaikkal vannak elfoglalva.

Azt gondolta, jobban kellene vigyázni. Az embert bezárhatják úgy, hogy mindenki más azt hiszi, szabad, s egy nap majd arra ébredünk, hogy mi is egy pocsolya körül lökdösődünk, hogy koszos kezünkkel még a szájunkhoz lötykölhessünk pár csepp, olajtól szivárványos tetejű áporodott vizet. Jobban vigyázni kellene…

„Az idő hadd menjen. Lábbal tolom odébb. Hátha ráakad némi időhordalék.” Ez sem a saját szerzeményem. Ha valaha valaki Kispál és a Borz rajongó volt, annak megvan az a hátránya, hogy később, ha valami frappáns mondattal szeretné jellemezni a (lelki)állapotát, mindig egy a fent említett együttes dalának egy sora jut eszébe. És hiába az igyekezet, egyszer ki kell mondani, le kell írni, mert ez van, más pedig nincs. Az idő hadd menjen, ez az érzésem, ezért megpróbálom odébb tolni, kézzel, lábbal, fejjel, mindennel. De nem megy nagyon gyorsan. Csak úgy megy, mint amit tologatnak.

Egyébként tanulok sokat a vizsgákra, bár ennek a kijelentésnek itt semmi jelentősége nincs. Ugyanis vannak dolgok, amik kint történnek a világban. Mondjuk a dolgok, amiket teljes „tudatossággal” él át az ember. Ezekről szól a híradó, meg ha találkozunk, először ezekről fogsz beszámolni, mert ezek olyasmik, amiről mindenki tudhat. Tudni illik, ezek a dolgok olyan körülmények között zajlanak, amiket akár bárki észrevehet. Szóval azt is elmondom, hogy tésztát főztem ebédre, és nem jöttem volna zavarba, ha tésztafőzés közben ott terem az általános iskolás tanítónő, vagy a nagyszüleim vagy a szomszéd néni… Mert publikusak. És vannak dolgok, amik „bent” történnek. Amik nem publikusak. Valamint amiknek jelentőségük van. És ami ebben izgalmas, hogy vannak olyasmik, amik látszólag kívül történnek, de igazából belül (is). Ez például olyan, mint amikor sógyurmáztunk Csandra királyfival. (Azt mondja a kedves olvasóközönség, hogy tudják, hogy pszichológiát tanulok, nem kell többet bizonygatni? Rendben.)

Igazából azt szerettem volna mondani, hogy a rajzolás is ilyen kívül-belül történő dolog. Mert akkor az ember csak úgy rajzolni tűnik. Pedig beszélget a papírral, meg a festékkel, vagy a ceruzával. Hogy a  rajzolásban a legfontosabb dolog a kérdezés. Mindig meg kell kérdezni a papírt, hogy mit fog mondani, hogyha én oda teszek egy vonalat. Amoda meg egy foltot. Vagy éppen fordítva. És mit fog mondani nekem? És aztán mit fog mondani a többi embernek rólam? Arról, aki ezeket a vonalakat rátette? Aki átformálta őt? Aki ráültette a lelkét? Vajon meg fogja engedni a papír, hogy ráültessem a lelkemet? Vagy ledobja majd magáról, és szegény lelkecskének csak a két gyengén kapaszkodó kezének a lenyomata látszik majd a szélén? Vagy azt mondja majd, hogy ez a lány nem tudta rám rakni az egész lelkét, mert túlságosan odafigyelt a Rolling Stones albumra, amit rajzolás közben hallgatott? Vajon mit fog mondani? Minden esetre kérdezgetni kell folyton folyvást. Az jutott eszembe, hogy én sosem voltam jó kérdezgető. Minden előadáson csak ültem csöndben, nézve nagy szemekkel, és egy kérdés nem jutott eszembe, pedig esküszöm, ha eszembe jutott volna, olyan büszkén tettem volna fel a kezem, hogy az előadónak szegezzem, hogy azt el se hinnétek. És mégsem. Az egyetlen körülmény, amiben kérdések jutnak az eszembe, az, ha rajzlap van előttem. Akkor annyira kíváncsi leszek, hogy szinte megszédülök a sok variációtól, a sok lehetőségtől amit meg kellene rajzolni, ki kellene próbálni. Hogy szeretném, hogy legyen idő kipróbálni mindet…

Ma láttam a napkeltét. Úgy kelt fel, mintha nem is tudta volna hogy tegnap milyen meggyőződéssel üldöztük, hogy hátha utolérjük, hogy esetleg az utolsó sugarakat megfoghatjuk és elraktározhatjuk a lelkünkben. Csak azokat az apró szikrákat, amik már úgysem kellenek senkinek, hátha zsebrevághatjuk, mint a picike különcsomagolt lekvárosüvegcséket az elegáns szállodák svédasztalos reggelijénél, bizony, és elslattyoghatunk, mintha mi sem történt volna. Nagy hajsza volt. És ha jobban belegondolok, lehet hogy ezt a Nap is megneszelte, mert úgy kelt fel Madrid felett, hogy először alig vettem észre. Kihasználta, hogy még álmos voltam. Aztán észrevettem, és ő is érezte ezt. Beugrutt egy felhő mögé. De csak játszásiból. Senki nem lehet ilyen buta, hogy azt higgye, így majd megmenekül. De arannyal ragyogta be az eget a puszta felett, és a felhők széleit is vöröses sárgára festette, és csodás kontrasztokat csinált oda a szürkéskékekkel, komolyan irigyeltem érte. Na meg azok a sziluettek, a város, a hóporos táj, meg azok a lustaságból szétdobált bokrok, mind jelentést kaptak ennek a bújócskának köszönhetően. De az egész úgy kezdődött, hogy tegnap alkonyodott, amikor felszálltunk Budapesten. Budapest városának Ferihegy 1 elnevezésű nemzetközi repülőteréről szállt fel a Wizzair nevű fapados légitársaság W6 269-es számú, Madridba tartó járata egy Békés Nóra nevű utassal a fedélzetén. Na elvileg az voltam én. Azért mondom hogy elvileg, mert amit utána a metrón vettem észre, az elbizonytalanított kicsit. Ugyan is, hogy elvesztettem valahogy az én-érzésem. Tudtam hogy ott vagyok, Madridban egy metrón egy hatalmas üres bőrönddel meg Csandra kifályfi táskájával a hátamon, és a lehető legracionálisabban cselekszem, de semmi kapcsot nem éreztem azzal a valakivel, aki reggel még a fentebb említett táskatulajdonost próbálta keltegetni rettentő kegyetlen módszerekkel, közben folyamatosan mély megbánást érezve, de visszafolythatatlan kényszerrel, hogy ugyan is hadd mondja már el mindazt a sok gondolatot, ami a fejében járkál és annyira aggasztja, és hadd ölelgesse már meg, és hadd gitározzon neki amaz. Szóval hogy a fonál elszakadt, vagy a lélek nem volt ott a helyén, valahova elutazhatott, ottmaradhatott egy havas faágon, egy tanya leesni készülő cserepén, egy eldobott nejlonzacskón, amit a szél hamarosan felkap majd, ha felszáradtak a hosszú esők, és elröpíti ki tudja hová. Vagy egyszerűen ottmaradt abban az ágyban, ahonnan látszólag olyan sürgősen fel akart kelni? Mindegy is. A lényeg csak annyi, hogy ott nem volt, és még egy cetlit sem hagyott ott, hogy „nyaralni mentem”. Ezt az üresség utáni döbbenetet csak a metrózás élményének döbbenete váltotta ki, mikor ugyanis az egyik megállónál felpattant egy középkorú hölgy egy dobozzal a nyakában, melyhez egy mikrofon volt kötve. Mondott valamit a mikrofonba, majd valami bárzene kezdődött, aztán meg elkezdett énekelni egy nagyon szomorú spanyol nótát, melynek szomorúságát csak csöpögőssége múlta felűl, így megkímélve a tisztelt hallgatóközönséget bárminemű empátia kiváltódásától. Illetve ebben az utóbbiban a helyzetkomikum is nagy szerepet vállalt magára. Ezen felül a hölgy a nagyobb közönség megérintésének érdekében heves járkálásba kezdett a metró kocsiban, ahol a népsűrűség amúgy is jelentősen felülmúlta az ember létezése és lelki egészsége szempontjából ideálisat, azaz tömeg volt. Ezután már csak a diákszállón mágnescsipes karkötővel kinyitható (számomra kinyithatatlan) ajtó, a vasszekrények, a vodkával a kezükben vécére járkáló lányok meg a korlát nélküli emeletes ágy élménye maradt. Hát legalább van mit élménynek címkézni, na.

De a lényeget pont kihagytam. (Túl nagy szabadságot engedek meg magamnak, ezen is látszik. Az írásom egy lineáris vonalra felfűzött-tehát látszólag logikai kapcsolattal rendelkező korrektül szerkeztett- önéletrajzi emlékturmix. Csapongva mesélés. Amikor a kacskaringós útról, ami egyirányúnak látszik, kiderül, hogy egy labirintus rossz folyósója volt, mert nem vezetett el a célhoz, és már akárhogy is dörömbölünk a falon, melyet jelen pillanatban az éjszaka beállta és a megváltó álom jelentett: nincs menekvés. Vissza kell térnünk oda hogy:)

A gép esőben szállt vel, de a levegő hőmérséklete fagypont felett volt. Na nem sokkal, mert a hó még nem olvadt el teljesen. Alig volt köd. Alkonyodott. És amikor a repülő felért a felhők fölé (későbbi értesülésekből fentebb említett hősnönk megtudhatta, hogy a repülési magasság kb. 11 000 méter, a kinti hőmérséklet -60 fok és a repülési sebesség hétszázvalamennyi kilométer per óra. Azért, mert szembeszél van.) és akkor és ott arra gondolt, hogy a mondász szerint „a felhők fölött mindig süt a nap”. És csalódott volt kicsit, hogy most nem. Ezért jobban szétnézett, meresztgette az emberi viszonylatokban mérve egészen nagynak számító, ámbár csúfosan rövidlátó szemét, és észrevette az utolsó sugarakat. A horizonton a felhőpaplanra egy vékony piros sávban feküdek fel. De ezt mind csak sejteni lehetett. A felhőpaplan olyan sötét kék volt, hogy azt az emberek nagy része feketének nevezi. A piros csík egészen vékony volt, és rövid átmenettel változott középkékbe, ami szintén folyamatosan sötétült, de mindig haloványabb maradt, mint az alatta fekvő takaró. Hát itt kezdtünk azoknak a piros napsugaraknak az üldözésébe. De hát szembeszél volt. És hiába tartottunk olyan rendíthetetlenül nyugatnak, nem tudtok utólérni a ragyogó égitestet, ki kellett várnom a ma reggelt az újabb találkozáshoz, mikorra ő már körbetáncolta egyszer az egész földbolygót.

Sok lesz már? Nem kell több? Osztottam volna be? Tessék írni minden nap 10 mondatot és nem többet? Ezt zúgja a nép? Hát jó. Pedig megsúgom, nem itt kezdődött. Sokkal bonyolultabb ez a történet, mint hinnétek. De azt hiszem majd Csandra királyfi azt is kicsalogatja belőlem. Ilyen kíváncsi ő. Szóval ha nevettetek párat az olvasás közben, azt neki is köszönjétek!

Hogy is kezdjem, hogy is kezdjem. Most így utólag írok, nem az események hevében, és nem egyszerű… De valahogy csak megoldom? Nem? Há’ megoldok én mindent, előbb-utóbb.

Mondjuk kezdem azzal, hogy nekem Salamanca Latin. Latin-Amerika. (most eszembe jutott a Heaven Street Seven együttes remek slágere, íme: https://www.youtube.com/watch?v=X7wAoV1_Uc8&feature=related XD) Na az úgy kezdődött, hogy ezt mindig is sejteni lehetett, mióta a Renééknél (Chile) lakoztam majd’ egy hetet. De aztán jött Alba (Columbia), Rosario (Guatemala), majd Diego (Mexikó) és itt pecsételődött meg a sorsom. Diegoval már másfél hónapja szerettünk volna találkozni, de a modern kommunikáció eszközeinek köszönhetően ezt mintegy 6 hét alatt sikerült összehangolni. Minthogy majdnem megfulladtam, (h1n1, vagy közeli rokona) elvitt forrócsokizni. Hát én olyat még nem láttam. Emberek, ha van valami, amit nem szabad kihagyni az életben, akkor a forró csoki olyan. Mármint ez az említett alfaja a forrócsokinak. Szóval beszélgettünk, és jól éreztük magunkat, aztán szerdán, amikor mexikói est volt a kedvenc báromban (mert nekem ilyen is van. Na jó, mondjuk az egyetlen bár, ahova nem enyhe lehagoltsággal lépek, ellenben örömmel. Azért, mert ez egy délamerikai kultúrgyűjtőhely. Hát ezt a fogalmat most találtam ki, és nem szeretném kifejteni. Elnézést.). A bár neve Savor. Itt tanultam meg aznap este mintegy negyed óra alatt latint táncolni, hogy mindenki csak ámult és itt kérdezték meg először hogy spanyol vagyok-e. Attól meg, aki megkérdezte, megkérdezték hogy ugyan már hova tette a látását, vagy hol álmodott vöröshajú spanyolt, e? No de mindegy. Aztán utána ugyanitt volt chilei est, amin szintén részt vettem, és sajnos fele annyit sem táncoltam, de egész sok chilei gyümölcsös bort ittam, és az finom volt. No hát így, hogy aztán végül Diegoval legjobb barátok lettünk, és a többi ismerőseim is mind latin-amerikaiak, lett nekem Salamanca Latina.

Egyébként nagyon vicces, tegnap Renéék meghívtak palacsintázni. Mit sem sejtve odamegyek, üdvözöljük egymást, és alig hagyva időt az akklimatizációra közlik, hogy a palacsintát én sütöm ám, mert ők nem tudják hogyan kell, az enyém meg olyan finom volt múltkor! J Ez ám a meglepetés. Én meg jó nagy zavarban lettem, mert a palacsinta nekem mindig olyan intuitív. Azaz zutty bele minden, és majd lesz ami lesz. Na meg arról nem is beszélve, hogy nekem a sütés-főzés mindig meglehetősen intim dolog. Számomra egy főzős műsorban szerepelni majdnem olyan lenne, mint pornósztárnak lenni. Na jó, csak majdnem, mert az meg mégintimebb. Én ezt az intimséget a végletekig tudom fokozni, szóval a leméréséhez nem lenne elegendő egy 5 vagy 10 fokú Likert-skála! Nem bizony! Kéne vagy 20… 25 fok! J Ezzel az okfejtéssel lassan elérkezünk a végszóhoz. Még leírom, hogy éppen várom a szüleimet, meg Csandra királyfit, hogy érkezzenek meg. Mert bizony, ők éppen keresztülszáguldanak Európán, hogy engem lássanak. Én meg jól izgulok értük, miattuk, meg minden. De majd ide fognak ám érni! Addig is intimkedek. Azaz főzök. Hmm, ha tudnátok, miket! És ha ők tudnák! (Biztos jobban sietnének…)

Vasárnap Toledóba utaztunk, szintén busszal. (Nem is említettem az előző bejegyzésben a nagyon meghatározó potyareggeliket. Mert azok a reggelik!!! Az ember már-már azt hihette, hogy a feltálalt eleségek a menyország knyhájáról érkeztek! Mindenféle volt, amit csak megkívánhattam. Bizony, bosszankodtam is, mert én nem tudok sokat enni reggelire.)Itt azonban adótott hogy Toledó utcái nem járhatók busszal, és gyalog kellett folytatni utunkat. Láttunk pár templomot, egy El Greco festményt, volt borkóstolás (na az a bor, amitől mindenki hanyatt volt dőlve, az olyan volt, mintha bogáncsból préselték volna. Legalább félig. De mindegy, én nem vagyok ehhez elég érett) sikátorok, Plaza Mayor árkádokkal, palota… jellegzetes a mudéjar stílus. Az azt jelenti, hogy a spanyolországi keresztény meg az arab építészet keveredése. Volt ebéd is, ahol egy szegény marhát adtak. Én abból nem is ettem, csak az előételből, ami lecsószerű volt, meg a desszertből, ami puding és mascarpone szerű volt. Így is jóllaktam. Aztán még sétáltunk meg elmentünk egy ékszerkészítő műhelybe, ami annyira nem volt izglmas, de sebaj. Végül vissza Madridba, onnan meg vissza Salamancába. Az utolsó hely jutott nekem a vonaton. És ennyi.

Elfogyasztotta enyhén megpirult Tortilláját, bár mint utána bevallotta magának, már nagyon unta, összepakolta az úticsomagot és elindult. Felszállt a madridi vonatra, elszáguldott Ávila mellett, nézte a peronon futkosó embereket, és érdekes kalandja akadt. Történetesen, hogy a peronon futott egy bácsi, de olyan különösen, egyenes vonalban haladt, és valami kék kis kocsit húzott maga után. Nagyon drukkolt neki, hogy elérje a vonatot. Elérte, és pont mellé ült le. Hórihorgas orrú komoly férfiú volt. Egy fekete tok volt a poggyásza „Walther” felirattal. A lány egyre csak azon tudott gondolkozni, hogy az úr mellette zenész, vagy mesterlövész. Aztán felhagyott a gondolkodással, és olvasni kezdett. Egy ismeretlen szónál úgy döntött, megkérdezi titokzatos szomszédját. A szomszéd így felelt. „No sé, soy extranjero tambien. Soy Húngaro.”* És a lányt már nem is érdekelte, hogy mit jelent az a szó, csak hogy jól hallotta-e. És valóban. Így már azt is meg tudta kérdezni, hogy Tibor mit csinál itt (tehát hogy mesterlővész-e avagy zenész). Hát zenész. Erdélyből. Különös találkozás.

Aztán Madridba megérkezvén várt rá az Édesapja, meg a díszkíséret. (Most váltás lesz, személyváltás. Ugyan arról a rólam van szó, csak meguntam ő-nek nevezni magam.)  Metró, szálloda (nagyon puccos, rengeteg folyósóval. A spanyolok megszállott folyósó-építők lehetnek.) városnézés, vacsora. Vacsoránál megtapasztalhattam a Gazpachot, ami hideg zöldségleves, és valószínűleg én voltam az egyetlen, akinek 100%osan ízlett. Hát nyilván jobban mint a sertésbélszín… Szegény kicsi sertés. Aztán alvás.

Másnap buszos városnézés. Hát igen, ez egy más műfaj, mint amit én szoktam kivitelezni. Ülünk a buszban, hallgatjuk az idegenvezető fele se igaz mondókáját, és a nevezetes helyeken kiszállunk fényképezkedni. De hát ilyen is kell, megtudtam pár új dolgot. Például hogy milyen a buszos városnézés. Aztán a Reina Sofia Múzeumba mentünk, aztán Paellát ettünk, aztán én aludtam, meg netkávéztam, végül járkáltunk egy leveset a madridi éjszakában. Vége.

*Nem tudom, én is külföldi vagyok. Magyar vagyok.

Tegnap volt 8 hónapja, hogy Csandra meg én Mi lettünk. Fura, hogy tegnap pont nem is beszéltünk egymással. Pedig hiányzott. És aggódtam is, hogy mért nem ír. Most kapom vissza a sok nemtörődömséget, amikor nem írtam sosem a szülőknek, ők meg idegeskedhettek, amíg jól esett…

Szintén tegnap láttam meg a Biblobusz nevű jelenséget, ami egy busz és egy könyvtár szerelméből született. El nem tudom képzelni, milyen isteni erő tartotta fönn a könyveket a polcokon, mert ez a busz olyan dinamikusan közlekedett, hogy még nekem is lenne mit tanulnom tőle (kacsintás azoknak, akik már ismerik a sportos vezetési stílusomat).

Ellopták a biciklimet. Ami azt illeti, nem is vártam mást. Azért kicsit bánt, mert kb egy hét múlva kész lesz az egész várost behálózó bicikliút. Hát igen, asszem nem a legszerencsésebb csillagzat alatt születtem.

Bocsánat a cím miatt. Mármint ezt a bejegyzést Csandrának akartam írni, és már milyen akkor hogy egy kispál számból szedek címet neki?! De ez a szám egyszer nagyon fontos volt. Mert volt a koncerten is, és akkor a kivetítőn mutattál, hogy legyek mennek át ott. Mert ha valakinek már mindent teljesen zűrzavar, akkor a szöveg így szól: „A szomszédok elől hagyták a lábost, és legyek mennek át most tőlünk oda, a hajnali széllel száll a helyes megfejtők pora „ Nem, ez még mindig tök zűrzavar. Feladom. Sokszor meg kell hallgatni.  Ma meg készítettem levest porból. Kifutott, persze. De finom volt legalább, és ettem csipszet is, és az is finom volt. Csipszfüggő lettem. Biztos a város levegője.

Tegnap, amikor hazafelé jöttem (ílyet sok híres ember írt le, ugye?) azon gondolkodtam (ugye???) hogy valami olyasmit szeretnék leírni, hogy büdös város ez a Salamanca. Valahogy az esti párában a bárokból kiúszó alkohol és halszag, a szemetek rothadása, meg valami más is, nem tudom, egyszerűen az a szag… Mert szép, szép város, érdekes is, de a szaga… Csandra nagymamája mindig azt mondja, hogy „Nagyanyám mondta, bölcs asszony volt…” És most én is valami olyasmit szerettem volna írni, hogy „Franciska néni mondta, bölcs asszony, hogy egy város lehet akármilyen szép, már a szagáról meg lehet állapítani, hogy milyen is igazán…”. Na most leírtam. A szövegszerkesztő meg azt mondja, nem lehet ilyen hosszú mondatokat írni. Én meg mondom neki, hogy csak azért is lehet!

Amúgy a legutóbbi bejegyzés óta annyit írhatok, hogy beteg vagyok. Megtudom, hogy milyen egy idegen országban betengnek lenni, amikor nem tudsz senkinek szólni, vagy csak nem akarsz, mert annyira még nem tudsz megnyílni, hogy lássanak szenvedni… Szóval hogy éjszaka egyedül tántorogsz ki a mosdóba, és nem tudod, hogy vissza tudsz-e majd vánszorogni a szobába, hogy nincs aki megfőzze ebédre a főtt krumplit, hogy nincs aki lavórért rohanjon, ha hánynod kell, hogy nincs aki óránként teát hoz az ágyadhoz. Hogy milyen, ha nem tudod elmondani az orvosnak, hogy mit is érzel, és azt sem érted csak félig, amit ő kérdez. Hogy a spanyol népegészségügy sem áll sokkal a magyar felett. Hogy milyen, amikor nem tudod felrángatni a lakásba a biciklidet, ezért lent hagyod a ház előterében, és másnapra valaki eltöri a váltóit és elrontja a féket. Így amikor harmadnap kicsit késve indulnál órára rájössz, hogy gyalog kell menned a hideg ködben. Ilyeneket mind meg lehet tapasztalni.

Egyébként Renéék nagyon segítőkészek voltak, és elvittek orvoshoz, és megvárták, amíg én következek. Öt nap után a lakótársam is észrevette, hogy nem vagyok jól, és azóta nagyon készséges. Csak gyógyulnék már meg…

Most törtét az, hogy elkezdtek történni a dolgok. Akarom mondani, el kezdtek történni a dolgok velem. Nyilván, rajtam kívül már elég régóta van világ, és halad a maga útján. És persze az is egyértelmű, hogy az velem is kapcsolatba hozható egy-két esemény, ugyanis ha nem így lenne, nem állna itt ez a sok hablaty. Habár, épp tegnap beszélgettünk róla, hogyha a dolgok történnek, akkor az embernek nincs kedve írni. De ha nem történik semmi, akkor miről írjon? Hajajj, ide már bizony filozófus kell. Tehát. Hétfőn este a Renééknél voltam, és elkezdtük az Almodóvar filmestéket, ami nekem a műhelymunka miatt is fontos, meg a Renéék miatt is. A film pedig a Rossz nevelés volt, amit én már láttam, csak akkor nem értettem belőle semmit. Most valamivel többet, és érdekenek találtam. Kedden egyedül néztem filmet, David Lynch, Mulholland Drive. Hát ez eléggé megviselt. Nem, ez nem a helyes megfogalmazás. Csak úgy bevonódtam, és még egy ideig nem tudtam kijönni, mert nem értettem meg a filmet, de még csak egy egységes narratívába se tudtam helyezni. Nyilván azért nem, mert a film egyik alapvető eleme, hogy meg van bolygatva a narratíva, hogy ne lehessen megérteni. Vagy legalábbis küzdeni kelljen érte. Én most átmenetileg szüneteltetem a küzdelmet, túl egyedül vagyok ahhoz, hogy ilyen költői delíriumokba zuhanjak holmi filmek miatt. Este pedig Albával és barátnőivel mentünk el „szórakozni”. Ez nekem az esetek nagy részében nem annyira a szórakozással jellemezhető leginkább, de ez az este jól sikerült. Hazafelé jövet rájöttem, hogy a sárga harisnyám tényleg elég csúnya. És hogy vicces dolog negyed háromkor kicsit nem tudni, hogy merre is lehet hazatalálni. Persze csak abban az esetben, ha az ember nincs teljesen egyedül, és a helyzet könnyedén és következmények nélkül megoldódik. A következő két nap megint a filmeké volt, szerdán Almodóvar, Titkom virága, ami temetikájában kevésbé fogott meg, a képi világa viszont egész érdekes, csütörtökön pedig a latinamerikai filmklub, egy XXY című film, ami a szexuális identitás-keresés témáját dolgozza fel. Érdekes volt, de nem értettem eléggé a szöveget. Egyébként argentín film. Most elkezdett nagyon érdekelni latin-amerika. Vajon ezt már írtam? Azért, mert most jöttem rá, hogy van. Szóvak az enciklopedikus tudásomból most változott életélménnyé. És eddig minden dél-amerikai, akit megismertem, nagyon szimpatikus.

Most meg itthon vagyok. Tanulok. Kitörni készül a pánik. Vagy nem is tudom, minden esetre nagyon sok a teendőm. Szóval teszem is őket!

Vasárnap volt, és az ébresztőóra akkor csörgött, amikor az első számjegy 4 volt. Na jó, a folytatás 50, de ez a lényegen nem változtat, szóval hogy négy óra kettő, vagy húsz vagy ötvenkilenc. És felkeltem. És megmosakodtam. És megittam a kávémat, bár tudatában voltam, hogy ez nekem most annyit fog érni, mint halottnak a szájra puszi. (bár ki tudja?) Átballagtam a campushoz, ott volt a találkozó. Én voltam az első, de annyira a leges legelső, hogy még a szervezők is csak utánam jöttek. Ezt most egy pszichológus úgy kommentálná, hogy túlkompenzáltam az elkésési hajlamomat, és az attól való rettegésemet. De ez igazából nem is érdekes! Azért nem jó blogot írni, mert akkor így elfelejti az ember, hogy nem is érdekes. Szóval egy párbeszédben ezt azért észrevenni. Jó, van olyan, hogy valaki az ember minden hülyeségére kíváncsi, de ilyenből pontosan egy van.

Tehát. A tárgyra térve négy, azaz négy órát buszoztunk, kereszteztük az Utat, azt az utat, amit El Caminonak is neveznek, szóval amin egyesek zarándokolni szoktak (és én irigylem őket ezért). Láttunk mi is zarándokokat. Aztán megérkeztünk a Hegyekbe. Az varázslatos volt. Véget ért a puszta. Fák voltak, fenyvesek és lombhullatók, meg bokrok és zöld fű, és piros bogyókat érlelő bokrok, és fehér sziklák meg kék ég! Ezt nem tudom elmondani, de leírni sem, hogy az milyen érzés volt, végre újra természetet érezni magam körül, ez után a sivatag után. Tényleg az, mindenki így gondolja. És mindenki el volt képedve.

Az út olyan volt, hogy az első negyven percben olyan közepesen kellemesen emelkedtünk. Gondoltam ez után majd jön egy kis lanka, és akkor rendben is leszünk. Hát azt kell mondjam, bár ez gondolom senkit nem fog meglepni, nem jött lanka! Sőt! Az út elkezdett vészesen meredek lenni. És csak mentünk, és mentünk, és mentünk. Az elején azt hittem meghalok. Aztán tapasztaltam hogy nem, és ez némileg kijózanított, meg aztán annyira nem izgalmas sokáig ezen ábrándozni, inkább elkezdtem élvezni a létet. Egyre magasabb és magasabb csúcsokra jutottunk, voltak izgalmas útszakaszok, pozsgások, hegyi kecskék, rengeteg katica, én nem tudom, mit csinál ott annyi katicabogár, de tele volt velük minden. Lehetett még látni teheneket, madarakat, ilyen sas-féle madarakat, azokból errefelé nagyon sok van. Köröznek a puszta fölött. Volt patak, aminek ittunk a vízéből, voltak csipkebogyók, és amikor azokat a nagy bogyókat láttam fönt a hegyen, eszembe jutott Serafino a sündisznócska meséje, hogy ő biztos ilyent szedett, csak ott sokkal kevesebb volt. Tényleg, ismeri valaki ezt a mesét?

Ott a hegyen úgy éreztem magam, hogy harmóniában vagyok a világmindenséggel.

A nap végén pedig hazajöttünk. A buszút már nem volt olyan kellemes, nem tudtam aludni, sőt, roppant ébernek és tetterősnek éreztem magam, és bosszantott, hogy nem mozdulhatok, hogy ott kell ülnöm, és várnom. Végül szerencsére megérkeztünk, és itthon hamar rájöttem, hogy annyira mégsem vagyok tetterős, és zutty, álomba merültem.

Így jellemezhetők a npaok, egyszer lefelé tartok, aztán elindulok fölfelé, és kisebb vagy nagyobb magaslatok megmászása után újra lefelé haladok. Ilyen az utam itthonról az egyetemre, de a lélek homályos világában úgy szintén. Egyik nap egészen nekikeseredtem a világnak. Úgy volt, hogy kiderült, hogy lesz egy pár nap szünetem (amiról persze előre nem lehetett tudni) és mivel itt semmi tenivalóm nem akadt, legalábbis akkor úgy értékeltem, gondoltam hazarepülök. De akkor szembesültem vele, hogy ha az adott pillanatban repülőjegyet veszek, akkor félő, hogy a következő ösztöndíjamig éhenhalok. És amúgy is, kicsit dilemmában voltam. A kérdést Csandra sem döntötte el helyettem, szóval én döntöttem úgy, hogy nem. Persze közben a repülőjegy-árak is a duplájára emelkedtek. És akkor amikor már biztos volt, hogy nem lehet, megérkezett a pénz a számlámra. Erre mondják, hogy „ c’est la vie”?

Szóval most kénytelen vagyok feltalálni magam itt. El is határoztam, hogy elég volt abból, hogy szerencsétlenkedek, és várok olyanok barátságára, akik nem kérnek belőle, és akkor csalódottnak érzem majd magam…Hát velem ne szórakozzanak, csuhajja! És összeismerkedtem már emberekkel, például németekkel. Ami ebben megdöbbentő volt, az két dolog. Egyrészt, elég erős előítéleteim voltak a németekkel kapcsolatban, mármint hogy hűvösek, és olyan németek, na. Ehhez képest hozzávetőleg ők voltak az eddig megismertek közül a legnyitottabbak és a legrokonszenvesebbek. (Természetesen Renéék ebbe nem számítanak bele, mert a leges legkedvesebbek ők voltak.) Másodszor pedig, hogy megpróbáltam megszólalni németül, és nem ment! Megdöbbentett az eset. Ugyanis ez előtt ez nem jelentett problémát, de most minden spanyolul jutott eszembe. És ha nagy nehezen sikerült megtalálnom a német szót, és mondtam volna a mondatot, a következő szó megint spanyol volt. Így maradtunk a spanyolnál. De az egyik lány mondta, hogy nem is baj, mert így legalább ők is gyakorolnak. No aztán beiratkoztam vasárnapra egy túrára. Időközben találkoztam Renéékkel is, és kiderült, hogy Almodóvar-rajongók, tehát együtt fogunk Almodóvar filmeket nézni. Jippí! Sajnos még mindig nem tudom tökéletesen kifejezni a gondolataimat, és ez frusztrál. De ezért sokat olvasok és nézek filmeket is, hátja javul.

Történt az is, hogy palacsintát sütöttem. Ez volt az első spanyolországi palacsintasütés. Az első akadályokat, mint hogy nincs mérleg, meg nincs keverőtál, lazán vettem. Aztán kiderült, hogy merőkanál sincsen. Sebaj, egy bögre is megteszi. Az is kiderült, hogy olyan „forgatólapát” sem áll rendelkezésre. Ez sem rettentett el, hiszen én tudom dobálni a palacsintát! Viszont azzal nem számoltam, hogy a serpenyőnek olyan ingatag a szerkezete, hogy félő, hogy a palacsintával együtt a test-része is elrepül, és csak egy nyél marad a kezemben. Viszont a jó hír, hogy különféle evőeszközök kombinációjával ezt a problémát is áthidaltam.

Sokakat felvilágosítottam a magyar étkek mibenlétéről. Mármint egy német fiúnak elmagyaráztam a „gulyás” és a „pörkölt” közti alapvető különbséget, valamint egy guatemalai lánynak eszébejuttattam, hogy hogy hívják a lángost. Amit nagyon szeret, mert már járt Magyarországon. Amikor mondom, hogy magyar vagyok, mindenki megkérdezi, hogy áá, Budapest? És akkor mondom, hogy én nem ott lakom. És akkor megkérdezik, hogy mért, hol? És akkor mondom, hogy Szeged. Tudják hol van? Nem, igazából csak Budapestet tudják… Sebaj. De volt, aki azt sem tudta, mi az a „Magyarország”. Annak nem örültem annyira.

Egyszer jöttem hazafelé, és ugye biciklivel száguldozok, de ezt már említettem, és a járdán beszélgetett két néni. De ez egy 2 méter széles járda volt ám. És akkor elmentem mellettük, de ők már búcsúztak, és az úttestnél meg pirosat kaptunk, és akkor jön a néni, akinek fekete szőröcskék voltak az orrán, és én csak arra tudtam figyelni, és elkezdi magyarázni, hogy ha megyek, és emberek vannak előttem az úton, azt kell mondanom: bíp bíp, és akkor az emberek széjjelugrálnak. És nem lesznek az utamban, mert tudják, hogy jövök. Ezt annyira lelkesen magyarázta, különösen hangsúlyozva azt, hogy BÍP-BÍP, mintha valami új hitre szeretett volna megtéríteni. Vicces volt.

Vannak növényeim már, pozsgások. Csak hogy Csandrának igaza legyen. Beültettem őket egy tonhalkonzerves dobozba. Hasznosítani kell ezeket a dolgokat. Szóval most a növénytársaim itt laknak az éjjeli szekrényemen.

Jaj, a hét vicce az volt, hogy eltiltottak az egyetemi könyvtári kölcsönzéstől egy egész hétre! Azért, mert nem vittem vissza időre a könyveket. A késedelmem egy, azaz egy nap volt. A kölcsönzési idő pedig egy hét. Hát itt aztán szigor van a javában! De sebaj, így is van mit olvasnom, szerencsére. Úgyhogy azt hiszem, olvasok is!

Úgy döntöttem, hogy elmegyek Ávilába. És elmentem. Na jó, a vonat vitt. Nem is tudom, most hogy így hirtelen akarok írni, nem jönnek a gondolatok. A manóba. Azt hiszem ez is kapcsolódik ahhoz, hogy Ávila nem volt rám olyan nagy hatással. Az meg lehet hogy kapcsolódik ahhoz, hogy „az öröm csak akkor igazi, ha meg lehet osztani valakivel”. Ugyanis egyedül mentem. De hát most nem ülhetek itthon egyedül addig, amíg nem találok valakit, aki eljönne velem Ávilába. Annál is inkább, hogy mindenki azt nézi meg először, mert az van a legközelebb. Amúgy kb 100 km. Na. Az a város olyan, hogy vannak neki falai. Nagyon régi falak ám! Legalábbis elvileg. Folyton azon gondolkodtam, hogy vajon hányad részük eredeti. De nem tudtam rájönni. Igazából ezenelég sokat gondolkozom, mert itt minden annyira régi, vagy annyira réginek hat. Ez annak is a kövekezménye, hogy már szerintem az ókor óta ugyanúgy építkeznek. Ilyen narancssárgásbarna kőtéglatömbökből. Na jó, mostanság néha már eltérnek tőle. De csak ott, ahol a környéken nincsenek ilyen régi házak. Egy szó mint száz: Nem bontják meg a stílust.

Aztán azon is gondolkodtam, hogy vajon mért kedveljük mi annyira a régi épületeket? Én speciel csupán az esztétikum miatt nézegettem őket. Mármint csöppet sem érdekelt, hogy tizenkettedik Maria-José-Lujza-Annabella hercegnő halvaszületett fiát hol temették el. (Ez kitaláció.) Csak a puszta jelenvalóság. Ami a múlt jelenvalósága. (haha) Persze ezek gondolatokat ébresztenek, és akkor jól elvagyok ilyen várfalakon sétálgatva, vizet iszogatva, nézelődve meg elmélkedve. Persze ha jönne valami jó gondolat, az is feleslegesen jönne, ugyanis mire papírközelbe érnék, mint jelen esetben is, már csak a rizsa marad. De az szilárdan megmarad, illetve nem is: Az így jön belőlem. Úgy van bennem a mesélhetnék, mint egy rákos sejt. Na jó, elég a költészetből.

Szóval voltak falak, voltak templomok, gótikusak meg román stílusban épültek. Ez azért jó, mert én ezt a két stílust csípem nagyon. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy ezekkel is el lehet telni.

Ez a Spanyolország akkora egy puszta ország, hogy az valami félelmetes! Mindenhol csak kövek, szántók, egy-két kóró, meg egy-két fa. De az még csak tovább fokozza a puszta-hangulatot. Mán hiányzik a Mecsek. Természetesen amikor hazaérek az is csak egy nagy kóróhalmaz lesz. Hát úgy kell nekem.

Ami még fontos Ávilában. Elhatároztam, hogy most az egyszer beülök egy ilyen Cafeteríába. Ezek azért vannak benne a tudatomban, mert reggel, amikor megyek, akkor még mindig csak ezek vannak nyitva, és benézek, és ott ül bent 0 vagy 2 darab ember. Ha az utóbbi eset áll fenn, akkor elég távol egymástól. Társadalmi réteget tekintve saccoljunk egy nem túl magast. Az egyik mindig a pultnál ül, és kávét iszik. Na ez ilyen tipikus, mint Magyarországon a vasútállomási kocsmák. Csak hát ugye ez már a Nyugat. És akkor rendeltem egy Tortillát. És kérdezte a néne, hogy belerakja-e szendvicsbe. Hát gondoltam ha annyira kitart az álláspontja mellett, akkor itt biztos ez a szokás, szóval rakja. Na és akkor hozták. És nem volt más, mint sajtos tojásrántotta egy kifliben. Persze nem kifli ez, hanem ilyen bagett-szerűség, na de na. És a tojásrántotta is átmenet volt az omlett meg a rántotta között. Hát jót mulattam magamban. Tojásrántotta-szendvics.

Honnan is? Hajajj. Eltelt az első tanítási hét. Nem tudom, hogy saját előrehaladásomnak köszönhető-e, de egyre többet értek az órákból. Mondjuk a többi beszédekből is, szóval ez jó jel. Hét elején nem ettem eleget, és rossz volt a kedvem is, mert semmit nem sikerült elintézni, és senki nem is segített, és brrr. És brr, de hideg van folyamatosan. És akkor úgy éreztem, hogy inkább haza szeretnék menni. Aztán utána kezdtek javulni a dolgok. Például beiratkoztam a Kagylós Könyvtárba, ami a közkönyvtár, vagy micsoda, de én csak kagylósnak nevezem majd, mert a webalbumban is van róla kép, tehát így mindenki tudhatja, hogy abba. Tyű-ha! 5 emelet van. És nagyon logikátlan az elrendezés. Alapvetően, itt valahogy teljesen logikátlanul rendszerezik a könyveket, de ez a Kagylós, ez mindenen túltesz. Úgy néznek ki a polcok, mint otthon nálam. Szóval a sor tetején még ott van pár kisebb kupac, ami már nem fért be a helyére. Meg a sor mögé beesve is. Na meg ilyenek, a többit a fantáziára bízom. De a kölcsönzési feltételek nagyon kedvezőek. Aztán voltam az egyházi egyetem könyvtárában is. Hogy az mekkora! Mármint csak a pszichológia-filozófia szakoknak van külön könyvtára, valami hatalmas könyvállománnyal. Hát úgy leesett az állam. Persze utána belegondoltam, hogy ebben csak az a szomorú, hogy számomra a TIK könyválománya is kihívás… Szóval legfeljebb a választék, ami itt még szédítőbb. Egyébként ez a könyvtár esztétikailag is megér egy látogatást. Az egész egyházi egyetem egy régi épületben van, de igazán szépen karbantartott, szóval a szépsége mellett a modern épületek minden előnyével is rendelkezik. Impozáns. (Nem tudom ám, mit jelent ez a szó, csak néha szokták mondani, akik okosak. És akkor most én is mondom, hátha valaki azt hiszi majd, hogy okos vagyok. És akkor azt gondolja magában, hogy tyű-ha! Meg hasonlókat.)

Jaj, most jut eszembe, hogy kedves olvasók, ha vagytok, igazán kommentelhetnétek. (Tisztelet a kivételnek) Mert hát ez már milyen, én csak itt írok a nagy virtulis világba, és akkor még annyi se jön vissza, hogy bikkmakk. Vagy hogy kocsányos tölgy. Na, ki tudja, mi a különbség a kocsányos meg a kocsánytalan tölgy között?

Izé. Szóval most már egész jól eligazodok az egyetemi intézményekben. Meg a pszichológia szak könyvtárát is tudom használni. Az egy csoda folytán történt, de ezt most nem részletezem.

Idő közben leengedett a biciklim kereke. Aztán felfújtam. Vettem pumpát, meg szelepsapkát, mert az eltűnt. És a szelepsapkát ingyen kaptam, meg a pumpát is kevesebbért, mint amennyibe került. Nem is értettem. (Ez biztos olyan gerilla-marketing :D Emlékeztek, lyányok?) És aztán elmentem biciklizni. Majdnem sikerült felhajtani az autópályára. Szerencsére figyeltem nagyon a táblákat, és észrevettem, hogy ki van írva, hogy ott nekem nem szabad. És be is tartottam. Különben lehet, hogy benne lettem volna a TV-ben. Hehe! Amúgy nem nagyon jó itt biciklizni, sok az autó meg a domb. Szóval most csak a mindennapi közlekedésre fogom használni, és álmodozom a csodás időkről, amikor majd Szegedtől Csongrádik tök egyenes úton száguldhatok a szürke biciklin! Ja, aztán másnap egy bácsi beszólt, hogy nem tarthatom ott a kerékpárt, ahol amúgy…És akkor felmerült bennem a gyanú, hogy ő fosztotta meg szegény jószágot a szelepsapkától.

Fontos még, hogy a héten főztem kagylós rizst! :) Ez egy saját találmány. De már látom a fintorokat meg minden… és azt kell mondjam, tévedés. Ez az étek igenis ehető! Sőt! Finom!

Ezekben az időkben a kedvenc zenéim: Mason Jennings- In the Ever című album, meg a többi albuma is, és Cseh Tamás- Még ma este című száma, és persze a többi is. Tessék meghallgatni!

Most ennyi jut eszembe. Illetve nincs kedvem többet írni. Elfagytak az ujjaim.

Hétfő van. Az első tanítási nap. Jeles esemény. Úgy indultam neki, hogy lesz vagy 6 órám. Ehelyett lett kettő. Azokból se sokat értettem. Ezek a tanárok sportot űznek belőle, hogy suttogva beszéljenek. Pedig hát a spanyol nép nem arról híres, hogy milyen halk szavú, és mégis. Pedig az utolsó órán már az első padsorba ültem, de ez sem segített.

A másik fontos esemény, ami történt, hogy voltam a könyvtárban. A pszichológia-szépművészet intézeti könyvtárban. Ebben az az igazán nevezetes, hogy elszaladtunk ennivalót szerezni, és mire visszaértünk, a könyvtár már zárva volt. Persze én az otthoni szokáshoz híven bent hagytam az asztalon a cuccaimat, minthogy a könyvtár-sémám tartalmazza azt az információt, hogy a nyitva tartás az esti órákban ér véget. Valamint ki sem volt írva, hogy ez így fog történni. Azt hiszem, eredményesebb lenne, ha nem támaszkodnék többé a sémáimra. Itt más a rendszer.

Például képzeljük el (ez már egy másik téma itt, csak nem jutott eszembe semmi jó átvezetés), szóval képzeljük, hogy odamegyek most egy ilyen felügyelő emberhez. Mondom, hogy Hölgyem…Vagy uram… De inkább nő legyen, szóval „Hölgyem”-nek szólítom. Vagy inkább valahogy úgy, hogy Entschuldigung Senorita! Ez itt egy móka-tábor, ugye? Rajta vagyok a listán, ugye? A vidámpark mikor lesz? És jár ma végre fagylalt az ebédhez?

És a válasz valahogy így hangzana. Móka-tábor? Hisz az nem itt kerül megrendezésre. De megnézem, rajta van-e a listánkon, mert ha nem, átküldjük. Ááá igen látom, itt van. Nem, ön egy önismereti kurzusra iratkozott fel. Ahol megmondják magának hogy „milyen aljas, vagy hogy milyen otoba”.

Például ma… Emlékszel, Csandra, hogy az önismereti játékban volt egy „Bölcsesség” kártya, amin az állt…ööö…nem tudom pontosan mi, de azzal volt kapcsolatban, hogy nehogy a türelem gyávaságba forduljon át. Na, Te mindig mondod, hogy milyen türelmes vagyok, pedig ki tudja, lehet, hogy csak nem merem lekaratéjozni a gonoszkodókat. Bár végiggondolva számomra mégiscsak így tűnik célravezetőbbnek.

Vagy hogy itt most nincs melegvíz. Minden este hideg vízzel zuhanyzom. Ez akkor különösen szép, amikor hajat is kell mosni. Ami azt illeti, megérkezett az ősz szele Salamancába, és a nappalok sem olyan tikkasztóak, az éjszakák viszont kifejezetten hűvösek. Meg a hideg víz. Elvégre is ez csak egy civilizációs csökevény, hogy minden este kell az az 50 liter melegvíz. Hát annyira azért nem egyszerű leszokni róla. No meg az internet, ami nélkül szörnyen érzem magam. Pedig nem is az enyém, és úgy bosszankodtam, hogy nem tudom használni, hogy rettenetes. És hogy nincs porszívó. Szóval hogy ha véletlen különbnek érzem magam bármely nyugati embernél is, az puszta önbecsapás. Úgy ragaszkodom a dolgokhoz, hogy sértve érzem magam, ha meg kell válnom tőlük. Mára ennyi.

Egyedül töltöttem a hétvégét. Itthon. Gondoltam, hogy felhívok majd valakit, hogy csináljunk valami közös programot, de nem tettem. Csendre vágytam. Arra, hogy én oszthassam be az időmet, és akkor és azt tehessek, amihez kedvem támad. No meg hogy foglalkozhassak a kötelességeimmel (műhelymunka). Szóval olvasgattam és filmeket néztem. A következőket eddig: A motoros naplója, Habla con Ella (Beszélj hozzá), Clockwork Orange (Mechanikus Narancs).

Pedig úgy akartam, hogy azt írhassam, hogy „az ötödik éjjelen/volt már albérletem”. (Kezeket fel, aki érti, miért?!) Szóval van. Remélen nem az lesz a következő bejegyzés, hogy „egy hirdetés/kéne egy ház falán…” Bár most épp nagyon rossz zenét hallgat a szomszéd szobában a lakótársam. Na sebaj, majd keresek valami megoldást.

Szóval az albérlet. Olcsó, jó helyen van, van wifi, amin lehet kalózkodni, elég koszos (de azóta a lakótárssal megbeszéltük, hogy holnap kitakarítjuk), és a szobámat már egész otthonosta berendeztem. Szóval most itt vagyok benne.

Az egyetemes ügyintézés tiszta reménytelen. Alapvetően az megnehezíti a dolgot, hogy a tanszék kint vana város szélén, a többi dolog meg bent a város belsejében. A többiről meg most nem is akarok… Egyébként ma megismerkedtem egy szintén pszichológiás erasmusos lánnyal, aki finn. Szimpatikus volt! Sétáltunk, beszélgettünk, élveztük, hogy lehet angolul. Aztán elindultam bevásárolni. Az az új projektem, hogy térkép nélkül megyek. Na most is úgy mentem, mindenféle kicsit utcákon. És egyszer csak megláttam egy srácot, akivel előző este megismerkedtem, mexikói, és elkísért vásárolni.

Ehhez hozzá tartozik, hogy előző este ejtettem meg az első salamancai fiestán éjszakáját, amiről reggel 5 körül sikerült hazaérnem. Na jó, az utolsó 2 órában már csak nyűglődtem az álmosságtól meg a hidegtől, de ez akkor sem rossz teljesítmény. A tapasztalat pedig… Az itteni bulik csak abban különböznek az otthoniaktól, hogy a fiúk intenzívebben nyomulnak. Bár ezt lehet hogy csak én érzékelem így. Hát persze a zene is többnyire spanyol, de lényegileg akár japán is lehetne, akkor is így szólna. Na szóval főkép rájöttem, hogy még mindig nem vagyok egy diszkó-baba.

Életemben először elhatároztam, hogy taxiba ülök, és az állomáson nem volt taxi. Eképpen kunyeráltam térképet, és végigvonszoltam a mintegy 30 kilós bőröndömet a mintegy 35 fokos Salamancán. De ez csak akkor kezdett aggasztóvá válni, amikor már közel a végkifejlethez sikerült eltévedni. Hát igen. A térképolvasás zsenije veszett el bennem. (Kár, hogy még senki nem találta meg.) René, akinél lakom, nagyon kedves. Vannak itt még többen is, és mind nagyon kedvesek. Az elején abszolút nem értettem, ahogy beszéltek, most már kezdem. De folyton fáradt vagyok, lehet, hogy mert nagyon kell koncentrálnom, hogy leszűrjem, mit akarnak mondani. És hát a válaszkészségem is hagy némi kivánnivalót maga után.

Itt minden olyan internacionális! Épp gondolkodtam rajta, hogy itt lakik két chilei fiú, két kirgíz lány (ikrek), vettem egy bicajt egy francia fiútól, egy másik volt itt beszélgetni este, tegnap egy argentín, csevegtem egy kínai lánnyal, ma szemben ült velem két magyar lány, és útbaigazított egy szaud-arábiai. De spanyollal max. 4-5-el beszéltem.

Tegnap (Renéék szerint a megérkezésem miatt) hatalmas tüzijáték volt itten. Én alapvetően nem szeretem a tüzijátékot, de ez annyira szép volt, és jól eltervezett és kivitelezett, hogy nem hogy hajlandó voltam végignézni, de el is voltam bűvölve. Olyan volt, vagy érdekesebb, mint az utolsó tüzijáték, amit élveztem; kb 10 éve, augusztus 20-án. Aztán elmentünk egy koncertre is, de csak 2 szám erejéig maradtunk, mert nagy volt a tömeg. Én a tömeg fogalmával eddig még nem voltam ismeretségben, mert az ami itt volt, minden képzeletemet felülmúlta. Ilyen ez a hely. Felülmúlja folyamatosan a képzeletemet.

Na mondjuk az is, hogy mivel tegnap fiesta volt, ma siesta van, szóval nincs munka, midnen zátva, stb. Vannak, akik tudnak élni…

Egyébként a nap legnagyobb részében ügyeket intézek, legyaloglom a lábam, és nagyon álmos vagyok. Ennyit szerettem volna csak… Vétel------------------------------------------

Na most akkor ömlesztve írom, nincsen itt idő finomkodásra. Ideértem. Addigra már elmúlt a pityereghetnékem. A repülőút egyébként szép volt nagyon. De ez nem jó kifejezés. És nem is nagyon tudom leírni, aminek a hátterében az áll, hogy nem igazán akarom, mert az elcsúfítaná a dolgot. Olyasmi ez, hogy az ember az intim vagy bensőséges dolgokról nem számol be másoknak, nehogy azok elvesszék a különös csillogásukat. A lényeg, hogy tejszínpaplan volt, és bele szerettem volna ugrani. És szerettem volna, ha Csandra is látja. De úgy tűnik, nem lehet minden úgy, ahogy Nóri szeretné. Ez itt az első lecke.

Metró. Nem volt (akkora) tömeg, mint Pesten. Egyáltalán, nem olyan volt, mint pesten. Egyszer még segített is valaki vinni a csomagomat. A szállást nehezen találtam meg. Merthogy csak a kaputelefonra volt kiírva, 12-es betűmérettel. Számomra csak ma derült ki végleg, hogy a melegbárok negyedében vagyok. Igazából nem lényeges, nem vagyok homofób. Csak ennek hivatalos voltával szembesülni volt mókás.

Első nap próbáltam eltévedni. Azt hittem, sikerült, aztán amikor pont ott értem ki, ahova egyébként is menni terveztem, kételyeim támadtan e felől. Végül is a Prado volt a cél. Teljesen odavoltam, hogy megláthatom a Goya képeket, erre ez ilyen trükkös volt, hogy egyrészt, mire odabotorkáltam, teljesen lefáradtam, másrészt hogy annyira nem is voltak jók. Na bumm. Ráadásul én ugye a rézkarcokat csípem, és azok épp nem voltak ott. Vagy csak én nem találtam oda? Na mondjuk másnap találtam párat a Reína Sofia Múzeumban. Na igen. Szóval a Goya képek. A fekete festmények azért tetszettek. És azon kívül volt alkalmam megszemlélni néhány eddig számomra ismeretlen festő művét, és felfedezni értékeiket. Meg azt játszottam, hogy megpróbáltam megfigyelni egy-egy festő jellegzetességeit, és utána kitalálni, hogy melyik képet ki festhette. Persze nem volt olyan jó erre ez a gyűjtemény, mert akik ezt berendezték, szép konzekvensen egymás mellé rakták az összetartozó képeket.

Szóval a következő tanulság az volt, hogy nem mindig az a jó, ami a híres, és nem az fog tetszeni, amitől elvárod, hanem lginkább az, amit nem is sejtesz.

Aztán voltam a botanikus kertben. Ami nem volt olyan jó, mint a Fűvészkert, mert nem volt benne pár dolog, ami az utóbbiban igen. Nem voltak élettől duzzadóak a növények, hanem úgy kókadoztak. Nem volt spontanelitás abban, ahogy növekedtek. És végül nem volt ott a kedves társam. De attól függetlenül ezt nem szabad félreérteni, nekem nagyon tetszett a dolog. Voltak kis szökőkutak, pálmaház, meg az egyik legjobb, a házi növények kertje, ahol volt egy rakat paradicsom, meg paprika, és megnézegethettem, melyiket hogy hívják. És volt gigantikus padlizsán is. Láttam bonsai fákat is. Arról az a meglátásom, hogy annyira nem jó, hogy így összetömörítik őket. A fának nőnie kell! És mennyi pozsgás volt! És az a jó, hogy közel lehetett menni, és jól megvizsgálgatni őket.

Aztán következett a séta, meg a bevásárlás. El voltam bűvölve a bolttól. Tengeri herkentyűk olyan nagy választékát sorakoztatta fel frissen és konzervben, hogy annyira zavarba jöttem, hogy nem is tudtam mást vásárolni, csak sajtot, tejet, meg bagettet. Aztán másnap elrontottam a hasam, úgyhogy csak várom, hogy végre önállósuljak, és bevásároljak mindenféle helyi specialitásokból (amikkel aztán megint jól elronthatom a hasamat).

Másnap meglátogattam a Reína Sofia Múzeumot, ami arról híres, hogy ott őriznek annyi szép képet, hogy az ember álla leesik, ha ezzel szembesül. Például ott van a Guernica is. Meg a sok vázlat, amit Picasso hozzá készített, és nekem jobban tetszik kicsit, mint a végkifejlet. Szóval ide azt hiszem, vissza kell még térnem.

Voltam a Rastrón, az nem volt nagy szám. Akadt egy udvarlóm, az se. Aztán megkaptam az első gyomorrontásom. Persze a királyi palotánál. Persze Madrid egyik legelegánsabb éttermébe kellett besomfordálnom WC-re. De gondoltam, egy ilyen elegáns helyen biztos nem kötnek bele az emberbe azért, mert beóvakodik, mert az már milyen kicsinyes. Nem is szóltak… Aztán hazafelé vonszoltam ezt a nehéz borítását pihegő lelkemnek, amikor is már a célegyenesben megszabadítottak újonnan vásárolt kínai pénztárcámtól, és benne 20 eurótól. Tehát a veszteség minimális, de valahogy akkor is annyira rossz érzés fog el, amikor eszembe jut. Lehet, hogy az előző tapasztalatok által kondícionált érzés. Minden esetre ebből az esetből az következik, hogy még mindig nem vagyok elég figyelmes, meg hogy a beteg állatot felfalják. Ez után az eset után boldog voltam, hogy hazaérhettem a szállásra, és becsukhattam az ajtómat, aztán megfürödhettem, és nyugalmas gyógyulással tölthettem az estét.

Másnap sikerült elérnem a korai vonatot. Az állomás egyébként teljesen lenyűgözött. Akkora állomást én még sosem láttam!!! De sikerült ezen is eligazodni, némi segítséggel.

Nem akkor tudhattam meg, hogy mit kezdenék egy halálközeli élménnyel, amikor kilógttak egy telefontoronyból. Az semmi. Tudod, hogy biztonságban vagy. Csak játék. Nézelődés. Más az, ha az ember egy igazán hosszú és bizonytalan útra készül… Először nem vettem komolyan, hogy mennyi idő van hátra. Aztán pánikba estem, próbáltam elhessegetni a gondolatot, ilyesmi. Persze a megfelelő lépéseket halogattam. Aztán végleg elkeseredtem, hogy nemsokára menni kell. Közben próbáltam a dolgaimat elrendezni, befejezni, minél lezártabban hagyni. Mindenkit minden fontos információról tájékoztatni. Az utolsó napokban úgy tűnt, belenyugodtam. Olyan szépek nekem ritkán szoktak lenni a napok, mint akkor. Úgy látszott, a Kedvessel valahogy harmóniába kerültünk, és ügyesen tudunk működni egymás mellett, és egymással. Ügyesen, ez hülye szó. Annyira nem illik ide, mint a fene. De nem tudom elmondani. „Mint a borsó, meg a héja”, na! Voltunk a Fűvészkertben, meg pancsoltunk, filmet is néztünk majdnem, finomat sütöttünk, jókat ettünk, rengeteget könyvtáraztunk. Magam is elkezdtem rendkívül aktív lenni. És akkor lejárt az idő. Nem lehetett már mást tenni. El kellett válni. És mindent rettentő befejezetlenek éreztem, és nem akartam jönni, és kapaszkodtam volna, sírtam, szipogtam, mosolyogtam egyet, de aztán megint elsírtam magam. Aztán mégis jönni kellett. Most itt vagyok…

Elkószáltam, leestem a hegyről, megdorgáltak, útálatos voltam, szédelgek, hiányzik Csandra királyfi, s a mozdulatok egyre nehezebbek. A szavak ólmosan hullanak alá.

A sötétség fátyla borult a falura. Szóval beesteledett. A falu szélén áll egy öreg ház, neve Fodor Kúria. Ablakain fény szüremlik ki. Ha benézünk hosszú asztalt látunk fehér abrosszal. Az asztalnál négyen ülnek, két férfi és két nő. Frizbiznek. Hol máshol történhetne ez meg, ha nem a Martyn Ferenc Szabadiskola alkotótáborában, Drávafokon.Ahol rájöttem a zene titkára, mert megvilágosodott bennem, hogy hogyan épülnek fel a Dúr skálák.

Ahol rajzoltam füge formájú körtéket, melyek napról napra szottyattabbak lettek, rajzoltam csalánt, fatörzset, az udvart (amibe Feri belerajzolt, ó az a gyűlöletes délután), és a tájat is magaslesről, amit áttelepítettek, és ahol megtámadtak minket a legyek.

Ahol megnéztük a Tetsuó a vasember (1988) című japán filmet, ami lenyűgözően szar volt. Persze felvetett egy filozófiai kérdést, ugyanis, hogy ki volt benne a Tetsuo? És megtanított minket arra, hogy mus-mus azt jelenti, szia! És innen lett a tábor jelmondata, hogy „Sounds like fun”

Ahol megtudtam, hogy a legtöbb negyven körüli értelmiségi nő belefeledkezik a reformkonyha rejtelmeibe.

Ahonnan egyszer csak a Balatonon lettünk, pedig én annyira nem is szerettem volna. Ami végül jó volt, még egy cinos fürdőruhát is kaptam külcsön. És itt Esztivel Marihuana elnevezésű koktélt ittunk.

Innen pedig Irmapusztára jutottunk, ahol nem biztos, hogy olyan abszurd filmet lehetne forgatni, mint amilyet tavaly terveztünk.

Sebaj, így is jó volt, és jó lesz jövőre is!