Hajnali 5kor indult a vándorcirkusz. Éppen hogy befértünk az autóba. Igazából csak mikor már célba értünk, tudtam meg, hogy nem egészen. „ A kajakokat mindenképp magunkkal kellett hoznunk, mert abban egy csomó cucc van.” Szóval a két hajó a tetőn tele volt pakolva különböző strandkellékekkel. Áthaladtunk magyarországon. Szédelegtem.

Horvátország.

A dráva szép. Büdös egy ország. Elaludtam.

Bosznia- Hercegovina

A határőr kinevette az útleveleinket. Na, ezt nem is csodálom, azok a képek valóban nevetni valók. Lehet, hogy ez egy összeesküvés okmányirodák és határőrségek között, hogy elszánalmasítják a képeket, és így midnenkinek van min nevetnie.

Ez amúgy a félbehagyott dolgok országa. A legtöbb hát befejezetlenül áll. Sokat nem is laknak láthatólag, de még azok is, amit laknak, valami mindig látványosan hiányzik. Az egyik például már majdnem elkészült, és akkor arról meg hiányzott az erkélyen a korlát. Mármint a korlát kerete megvolt, de a burkolat nem. De vannak ott vakolatlan épületek sokan, vagy üzemek vázai, amik csak úgy ottmaradtak. Aztán ott vannak a lebombázott házak. Még látványosak a háború nyomai. Rendeteg házat csak úgy otthagynak, és melléépítik az újat. Mint megtudtam, valószínűleg a szerbek házai, azokat nem veszi meg senki. A városokban is, a magasházakon a lövések nyomait befoltozzák, de van hogy nem. Hátborzongató.

Szarajevóban megálltunk a bazárban. Nem volt rossz, bár eléggé turista-centrikus. És az emberek mindenütt mogorvák. Hát jó, igazából némi okuk lehet rá. De azért mégis meglepő volt.

Mostarban is megálltunk. Itt már egészen mediterrán volt a hangulat. A nép is vidámabb. Szép városka, de ez már egészen turista-centrikus. Sebaj. De itt már késésben voltunk. 

Horvátország 

Leértünk a tengerhez. Nem én láttam meg elsőnek.

Itt már erős késésben voltunk, arról nem is beszélve, hogy mindenki nagyon unta a banánt. Nekem már zenét hallgatni se volt kedvem, pedig az már tényleg bajt jelent. Aztán itt sokszor átkeltünk határokon, és nem igazán értettük, miért.

Montenegró

Sötétben értük el a határt, hosszú sor volt. A következő állomásnál szintén. Sőt, itt még az áram is elment. Várakozás, várakozás, és megintcsak várakozás.

Az éjszakai Montenegró közel sem volt olyan barátságos, mint az az embernek este 10 körül jól esne. Kevés tábla, angolt nem beszélő emberek, kacskaringós utak. Én ráadásul elkezdtem mindenféle traktorokat meg dínokat meg satöbbiket hallucinálni a bokrok helyére, Pedig árgus szemekkel kellett fürkészni az eléágazásokat. 12 körül találtuk meg a szállást egy kb 20 (de lehet, hogy kevesebb) házból álló településen, aminek nagy része autóval megközelíthetetlen. Sebaj, ez benne az extra. Végre sikerült beköltözni, és akkor aztán alvás. Huh.