Úgy döntöttem, hogy elmegyek Ávilába. És elmentem. Na jó, a vonat vitt. Nem is tudom, most hogy így hirtelen akarok írni, nem jönnek a gondolatok. A manóba. Azt hiszem ez is kapcsolódik ahhoz, hogy Ávila nem volt rám olyan nagy hatással. Az meg lehet hogy kapcsolódik ahhoz, hogy „az öröm csak akkor igazi, ha meg lehet osztani valakivel”. Ugyanis egyedül mentem. De hát most nem ülhetek itthon egyedül addig, amíg nem találok valakit, aki eljönne velem Ávilába. Annál is inkább, hogy mindenki azt nézi meg először, mert az van a legközelebb. Amúgy kb 100 km. Na. Az a város olyan, hogy vannak neki falai. Nagyon régi falak ám! Legalábbis elvileg. Folyton azon gondolkodtam, hogy vajon hányad részük eredeti. De nem tudtam rájönni. Igazából ezenelég sokat gondolkozom, mert itt minden annyira régi, vagy annyira réginek hat. Ez annak is a kövekezménye, hogy már szerintem az ókor óta ugyanúgy építkeznek. Ilyen narancssárgásbarna kőtéglatömbökből. Na jó, mostanság néha már eltérnek tőle. De csak ott, ahol a környéken nincsenek ilyen régi házak. Egy szó mint száz: Nem bontják meg a stílust.

Aztán azon is gondolkodtam, hogy vajon mért kedveljük mi annyira a régi épületeket? Én speciel csupán az esztétikum miatt nézegettem őket. Mármint csöppet sem érdekelt, hogy tizenkettedik Maria-José-Lujza-Annabella hercegnő halvaszületett fiát hol temették el. (Ez kitaláció.) Csak a puszta jelenvalóság. Ami a múlt jelenvalósága. (haha) Persze ezek gondolatokat ébresztenek, és akkor jól elvagyok ilyen várfalakon sétálgatva, vizet iszogatva, nézelődve meg elmélkedve. Persze ha jönne valami jó gondolat, az is feleslegesen jönne, ugyanis mire papírközelbe érnék, mint jelen esetben is, már csak a rizsa marad. De az szilárdan megmarad, illetve nem is: Az így jön belőlem. Úgy van bennem a mesélhetnék, mint egy rákos sejt. Na jó, elég a költészetből.

Szóval voltak falak, voltak templomok, gótikusak meg román stílusban épültek. Ez azért jó, mert én ezt a két stílust csípem nagyon. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy ezekkel is el lehet telni.

Ez a Spanyolország akkora egy puszta ország, hogy az valami félelmetes! Mindenhol csak kövek, szántók, egy-két kóró, meg egy-két fa. De az még csak tovább fokozza a puszta-hangulatot. Mán hiányzik a Mecsek. Természetesen amikor hazaérek az is csak egy nagy kóróhalmaz lesz. Hát úgy kell nekem.

Ami még fontos Ávilában. Elhatároztam, hogy most az egyszer beülök egy ilyen Cafeteríába. Ezek azért vannak benne a tudatomban, mert reggel, amikor megyek, akkor még mindig csak ezek vannak nyitva, és benézek, és ott ül bent 0 vagy 2 darab ember. Ha az utóbbi eset áll fenn, akkor elég távol egymástól. Társadalmi réteget tekintve saccoljunk egy nem túl magast. Az egyik mindig a pultnál ül, és kávét iszik. Na ez ilyen tipikus, mint Magyarországon a vasútállomási kocsmák. Csak hát ugye ez már a Nyugat. És akkor rendeltem egy Tortillát. És kérdezte a néne, hogy belerakja-e szendvicsbe. Hát gondoltam ha annyira kitart az álláspontja mellett, akkor itt biztos ez a szokás, szóval rakja. Na és akkor hozták. És nem volt más, mint sajtos tojásrántotta egy kifliben. Persze nem kifli ez, hanem ilyen bagett-szerűség, na de na. És a tojásrántotta is átmenet volt az omlett meg a rántotta között. Hát jót mulattam magamban. Tojásrántotta-szendvics.