Hétvégén kimentünk a pécsi vásárba, és vettem egy fadobozt. Régi. Népi faragott, szívecskék, virágok, napkorong, ezek vannak rajta, némelyik piros páccal kiszínezve. Nem mondom, hogy népművészeti, mert nem művészetből csinálták. Szükségből, szeretetből, ilyesmi. Meglátszanak rajta a hosszú évtizedek, és mindig elgondolkodtat, pedig semmit nem tudok a történetéről. Amikor kézbe veszem, mintha utaznék az időben: felsejlik az előző század eleje, a sok zűrzavar, amiben az emberek mégis megéltek valahogy, és mégis szerettek. De még inkább elfog az érzés, hogy ezek az emberek tényleg éltek. Mintha mi egy világtól elrugaszkodott világban próbálnánk megkapaszkodni, ahol semmi nem a miénk, a szappan, amivel mosom az arcom, a tej, amit a déli kávémba öntök és a párna, amire a fejemet hajtom, mind idegen agyag. Őket egy saját maguk által létrehozott mikrokozmosz vette körül, minket a rádióhullámok.

Talán ezért is nehéz mostanság egy fiatalnak kialakítania identitását: nem tudjuk, honnan származunk, egérketrec-szerű panel dobozokban születünk, s ha számba vesszük nagyszüleinket, látjuk, hogy a szélrózsa minden irányból érkeztek erre a helyre, hogy mi megszülethessünk. A ház, ahol laktak, régen nincsen már. A lakás, amiben szüleink nevelkedtek, már számtalanszor gazdát cserélt. A játékaik elvesztek a költözködések folyamán. A sajt gyerekkorunk is távoli helyekhez köthető: a falu széli erdőt, melyben gyermekkorom meséi játszódtak, legutóbb 10 évesen láttam. Vajon megvan-e még? És a diófánkat kivágták-e már? Ami körbevesz, idegen orszgok gyraiban készült, vegyi gépek szüleményi: a festékek, az illatok, az anyagok: mind mű-anyag. Ez valódi elidegenedés, a környezettől való elszakadás, a múlttól való elszakadás, amely csak akkor felismerhető, amikor valaki valami "eredetivel" találkozik. Mintha a valóságot frissen tartó fóliával vonták volna be. Hiába tapintanánk, mindig csak a fóliához érhetünk. De nem tudjuk, hogy lehetne kicsomagolni. Hogy egyáltalán ki lehet-e csomagolni?!