lábbal. salamanca

 2010.01.15. 15:50

„Az idő hadd menjen. Lábbal tolom odébb. Hátha ráakad némi időhordalék.” Ez sem a saját szerzeményem. Ha valaha valaki Kispál és a Borz rajongó volt, annak megvan az a hátránya, hogy később, ha valami frappáns mondattal szeretné jellemezni a (lelki)állapotát, mindig egy a fent említett együttes dalának egy sora jut eszébe. És hiába az igyekezet, egyszer ki kell mondani, le kell írni, mert ez van, más pedig nincs. Az idő hadd menjen, ez az érzésem, ezért megpróbálom odébb tolni, kézzel, lábbal, fejjel, mindennel. De nem megy nagyon gyorsan. Csak úgy megy, mint amit tologatnak.

Egyébként tanulok sokat a vizsgákra, bár ennek a kijelentésnek itt semmi jelentősége nincs. Ugyanis vannak dolgok, amik kint történnek a világban. Mondjuk a dolgok, amiket teljes „tudatossággal” él át az ember. Ezekről szól a híradó, meg ha találkozunk, először ezekről fogsz beszámolni, mert ezek olyasmik, amiről mindenki tudhat. Tudni illik, ezek a dolgok olyan körülmények között zajlanak, amiket akár bárki észrevehet. Szóval azt is elmondom, hogy tésztát főztem ebédre, és nem jöttem volna zavarba, ha tésztafőzés közben ott terem az általános iskolás tanítónő, vagy a nagyszüleim vagy a szomszéd néni… Mert publikusak. És vannak dolgok, amik „bent” történnek. Amik nem publikusak. Valamint amiknek jelentőségük van. És ami ebben izgalmas, hogy vannak olyasmik, amik látszólag kívül történnek, de igazából belül (is). Ez például olyan, mint amikor sógyurmáztunk Csandra királyfival. (Azt mondja a kedves olvasóközönség, hogy tudják, hogy pszichológiát tanulok, nem kell többet bizonygatni? Rendben.)

Igazából azt szerettem volna mondani, hogy a rajzolás is ilyen kívül-belül történő dolog. Mert akkor az ember csak úgy rajzolni tűnik. Pedig beszélget a papírral, meg a festékkel, vagy a ceruzával. Hogy a  rajzolásban a legfontosabb dolog a kérdezés. Mindig meg kell kérdezni a papírt, hogy mit fog mondani, hogyha én oda teszek egy vonalat. Amoda meg egy foltot. Vagy éppen fordítva. És mit fog mondani nekem? És aztán mit fog mondani a többi embernek rólam? Arról, aki ezeket a vonalakat rátette? Aki átformálta őt? Aki ráültette a lelkét? Vajon meg fogja engedni a papír, hogy ráültessem a lelkemet? Vagy ledobja majd magáról, és szegény lelkecskének csak a két gyengén kapaszkodó kezének a lenyomata látszik majd a szélén? Vagy azt mondja majd, hogy ez a lány nem tudta rám rakni az egész lelkét, mert túlságosan odafigyelt a Rolling Stones albumra, amit rajzolás közben hallgatott? Vajon mit fog mondani? Minden esetre kérdezgetni kell folyton folyvást. Az jutott eszembe, hogy én sosem voltam jó kérdezgető. Minden előadáson csak ültem csöndben, nézve nagy szemekkel, és egy kérdés nem jutott eszembe, pedig esküszöm, ha eszembe jutott volna, olyan büszkén tettem volna fel a kezem, hogy az előadónak szegezzem, hogy azt el se hinnétek. És mégsem. Az egyetlen körülmény, amiben kérdések jutnak az eszembe, az, ha rajzlap van előttem. Akkor annyira kíváncsi leszek, hogy szinte megszédülök a sok variációtól, a sok lehetőségtől amit meg kellene rajzolni, ki kellene próbálni. Hogy szeretném, hogy legyen idő kipróbálni mindet…

A bejegyzés trackback címe:

https://alomvilagjaro.blog.hu/api/trackback/id/tr371674762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása