Vasárnap volt, és az ébresztőóra akkor csörgött, amikor az első számjegy 4 volt. Na jó, a folytatás 50, de ez a lényegen nem változtat, szóval hogy négy óra kettő, vagy húsz vagy ötvenkilenc. És felkeltem. És megmosakodtam. És megittam a kávémat, bár tudatában voltam, hogy ez nekem most annyit fog érni, mint halottnak a szájra puszi. (bár ki tudja?) Átballagtam a campushoz, ott volt a találkozó. Én voltam az első, de annyira a leges legelső, hogy még a szervezők is csak utánam jöttek. Ezt most egy pszichológus úgy kommentálná, hogy túlkompenzáltam az elkésési hajlamomat, és az attól való rettegésemet. De ez igazából nem is érdekes! Azért nem jó blogot írni, mert akkor így elfelejti az ember, hogy nem is érdekes. Szóval egy párbeszédben ezt azért észrevenni. Jó, van olyan, hogy valaki az ember minden hülyeségére kíváncsi, de ilyenből pontosan egy van.
Tehát. A tárgyra térve négy, azaz négy órát buszoztunk, kereszteztük az Utat, azt az utat, amit El Caminonak is neveznek, szóval amin egyesek zarándokolni szoktak (és én irigylem őket ezért). Láttunk mi is zarándokokat. Aztán megérkeztünk a Hegyekbe. Az varázslatos volt. Véget ért a puszta. Fák voltak, fenyvesek és lombhullatók, meg bokrok és zöld fű, és piros bogyókat érlelő bokrok, és fehér sziklák meg kék ég! Ezt nem tudom elmondani, de leírni sem, hogy az milyen érzés volt, végre újra természetet érezni magam körül, ez után a sivatag után. Tényleg az, mindenki így gondolja. És mindenki el volt képedve.
Az út olyan volt, hogy az első negyven percben olyan közepesen kellemesen emelkedtünk. Gondoltam ez után majd jön egy kis lanka, és akkor rendben is leszünk. Hát azt kell mondjam, bár ez gondolom senkit nem fog meglepni, nem jött lanka! Sőt! Az út elkezdett vészesen meredek lenni. És csak mentünk, és mentünk, és mentünk. Az elején azt hittem meghalok. Aztán tapasztaltam hogy nem, és ez némileg kijózanított, meg aztán annyira nem izgalmas sokáig ezen ábrándozni, inkább elkezdtem élvezni a létet. Egyre magasabb és magasabb csúcsokra jutottunk, voltak izgalmas útszakaszok, pozsgások, hegyi kecskék, rengeteg katica, én nem tudom, mit csinál ott annyi katicabogár, de tele volt velük minden. Lehetett még látni teheneket, madarakat, ilyen sas-féle madarakat, azokból errefelé nagyon sok van. Köröznek a puszta fölött. Volt patak, aminek ittunk a vízéből, voltak csipkebogyók, és amikor azokat a nagy bogyókat láttam fönt a hegyen, eszembe jutott Serafino a sündisznócska meséje, hogy ő biztos ilyent szedett, csak ott sokkal kevesebb volt. Tényleg, ismeri valaki ezt a mesét?
Ott a hegyen úgy éreztem magam, hogy harmóniában vagyok a világmindenséggel.
A nap végén pedig hazajöttünk. A buszút már nem volt olyan kellemes, nem tudtam aludni, sőt, roppant ébernek és tetterősnek éreztem magam, és bosszantott, hogy nem mozdulhatok, hogy ott kell ülnöm, és várnom. Végül szerencsére megérkeztünk, és itthon hamar rájöttem, hogy annyira mégsem vagyok tetterős, és zutty, álomba merültem.