Ma láttam a napkeltét. Úgy kelt fel, mintha nem is tudta volna hogy tegnap milyen meggyőződéssel üldöztük, hogy hátha utolérjük, hogy esetleg az utolsó sugarakat megfoghatjuk és elraktározhatjuk a lelkünkben. Csak azokat az apró szikrákat, amik már úgysem kellenek senkinek, hátha zsebrevághatjuk, mint a picike különcsomagolt lekvárosüvegcséket az elegáns szállodák svédasztalos reggelijénél, bizony, és elslattyoghatunk, mintha mi sem történt volna. Nagy hajsza volt. És ha jobban belegondolok, lehet hogy ezt a Nap is megneszelte, mert úgy kelt fel Madrid felett, hogy először alig vettem észre. Kihasználta, hogy még álmos voltam. Aztán észrevettem, és ő is érezte ezt. Beugrutt egy felhő mögé. De csak játszásiból. Senki nem lehet ilyen buta, hogy azt higgye, így majd megmenekül. De arannyal ragyogta be az eget a puszta felett, és a felhők széleit is vöröses sárgára festette, és csodás kontrasztokat csinált oda a szürkéskékekkel, komolyan irigyeltem érte. Na meg azok a sziluettek, a város, a hóporos táj, meg azok a lustaságból szétdobált bokrok, mind jelentést kaptak ennek a bújócskának köszönhetően. De az egész úgy kezdődött, hogy tegnap alkonyodott, amikor felszálltunk Budapesten. Budapest városának Ferihegy 1 elnevezésű nemzetközi repülőteréről szállt fel a Wizzair nevű fapados légitársaság W6 269-es számú, Madridba tartó járata egy Békés Nóra nevű utassal a fedélzetén. Na elvileg az voltam én. Azért mondom hogy elvileg, mert amit utána a metrón vettem észre, az elbizonytalanított kicsit. Ugyan is, hogy elvesztettem valahogy az én-érzésem. Tudtam hogy ott vagyok, Madridban egy metrón egy hatalmas üres bőrönddel meg Csandra kifályfi táskájával a hátamon, és a lehető legracionálisabban cselekszem, de semmi kapcsot nem éreztem azzal a valakivel, aki reggel még a fentebb említett táskatulajdonost próbálta keltegetni rettentő kegyetlen módszerekkel, közben folyamatosan mély megbánást érezve, de visszafolythatatlan kényszerrel, hogy ugyan is hadd mondja már el mindazt a sok gondolatot, ami a fejében járkál és annyira aggasztja, és hadd ölelgesse már meg, és hadd gitározzon neki amaz. Szóval hogy a fonál elszakadt, vagy a lélek nem volt ott a helyén, valahova elutazhatott, ottmaradhatott egy havas faágon, egy tanya leesni készülő cserepén, egy eldobott nejlonzacskón, amit a szél hamarosan felkap majd, ha felszáradtak a hosszú esők, és elröpíti ki tudja hová. Vagy egyszerűen ottmaradt abban az ágyban, ahonnan látszólag olyan sürgősen fel akart kelni? Mindegy is. A lényeg csak annyi, hogy ott nem volt, és még egy cetlit sem hagyott ott, hogy „nyaralni mentem”. Ezt az üresség utáni döbbenetet csak a metrózás élményének döbbenete váltotta ki, mikor ugyanis az egyik megállónál felpattant egy középkorú hölgy egy dobozzal a nyakában, melyhez egy mikrofon volt kötve. Mondott valamit a mikrofonba, majd valami bárzene kezdődött, aztán meg elkezdett énekelni egy nagyon szomorú spanyol nótát, melynek szomorúságát csak csöpögőssége múlta felűl, így megkímélve a tisztelt hallgatóközönséget bárminemű empátia kiváltódásától. Illetve ebben az utóbbiban a helyzetkomikum is nagy szerepet vállalt magára. Ezen felül a hölgy a nagyobb közönség megérintésének érdekében heves járkálásba kezdett a metró kocsiban, ahol a népsűrűség amúgy is jelentősen felülmúlta az ember létezése és lelki egészsége szempontjából ideálisat, azaz tömeg volt. Ezután már csak a diákszállón mágnescsipes karkötővel kinyitható (számomra kinyithatatlan) ajtó, a vasszekrények, a vodkával a kezükben vécére járkáló lányok meg a korlát nélküli emeletes ágy élménye maradt. Hát legalább van mit élménynek címkézni, na.

De a lényeget pont kihagytam. (Túl nagy szabadságot engedek meg magamnak, ezen is látszik. Az írásom egy lineáris vonalra felfűzött-tehát látszólag logikai kapcsolattal rendelkező korrektül szerkeztett- önéletrajzi emlékturmix. Csapongva mesélés. Amikor a kacskaringós útról, ami egyirányúnak látszik, kiderül, hogy egy labirintus rossz folyósója volt, mert nem vezetett el a célhoz, és már akárhogy is dörömbölünk a falon, melyet jelen pillanatban az éjszaka beállta és a megváltó álom jelentett: nincs menekvés. Vissza kell térnünk oda hogy:)

A gép esőben szállt vel, de a levegő hőmérséklete fagypont felett volt. Na nem sokkal, mert a hó még nem olvadt el teljesen. Alig volt köd. Alkonyodott. És amikor a repülő felért a felhők fölé (későbbi értesülésekből fentebb említett hősnönk megtudhatta, hogy a repülési magasság kb. 11 000 méter, a kinti hőmérséklet -60 fok és a repülési sebesség hétszázvalamennyi kilométer per óra. Azért, mert szembeszél van.) és akkor és ott arra gondolt, hogy a mondász szerint „a felhők fölött mindig süt a nap”. És csalódott volt kicsit, hogy most nem. Ezért jobban szétnézett, meresztgette az emberi viszonylatokban mérve egészen nagynak számító, ámbár csúfosan rövidlátó szemét, és észrevette az utolsó sugarakat. A horizonton a felhőpaplanra egy vékony piros sávban feküdek fel. De ezt mind csak sejteni lehetett. A felhőpaplan olyan sötét kék volt, hogy azt az emberek nagy része feketének nevezi. A piros csík egészen vékony volt, és rövid átmenettel változott középkékbe, ami szintén folyamatosan sötétült, de mindig haloványabb maradt, mint az alatta fekvő takaró. Hát itt kezdtünk azoknak a piros napsugaraknak az üldözésébe. De hát szembeszél volt. És hiába tartottunk olyan rendíthetetlenül nyugatnak, nem tudtok utólérni a ragyogó égitestet, ki kellett várnom a ma reggelt az újabb találkozáshoz, mikorra ő már körbetáncolta egyszer az egész földbolygót.

Sok lesz már? Nem kell több? Osztottam volna be? Tessék írni minden nap 10 mondatot és nem többet? Ezt zúgja a nép? Hát jó. Pedig megsúgom, nem itt kezdődött. Sokkal bonyolultabb ez a történet, mint hinnétek. De azt hiszem majd Csandra királyfi azt is kicsalogatja belőlem. Ilyen kíváncsi ő. Szóval ha nevettetek párat az olvasás közben, azt neki is köszönjétek!