Így jellemezhetők a npaok, egyszer lefelé tartok, aztán elindulok fölfelé, és kisebb vagy nagyobb magaslatok megmászása után újra lefelé haladok. Ilyen az utam itthonról az egyetemre, de a lélek homályos világában úgy szintén. Egyik nap egészen nekikeseredtem a világnak. Úgy volt, hogy kiderült, hogy lesz egy pár nap szünetem (amiról persze előre nem lehetett tudni) és mivel itt semmi tenivalóm nem akadt, legalábbis akkor úgy értékeltem, gondoltam hazarepülök. De akkor szembesültem vele, hogy ha az adott pillanatban repülőjegyet veszek, akkor félő, hogy a következő ösztöndíjamig éhenhalok. És amúgy is, kicsit dilemmában voltam. A kérdést Csandra sem döntötte el helyettem, szóval én döntöttem úgy, hogy nem. Persze közben a repülőjegy-árak is a duplájára emelkedtek. És akkor amikor már biztos volt, hogy nem lehet, megérkezett a pénz a számlámra. Erre mondják, hogy „ c’est la vie”?
Szóval most kénytelen vagyok feltalálni magam itt. El is határoztam, hogy elég volt abból, hogy szerencsétlenkedek, és várok olyanok barátságára, akik nem kérnek belőle, és akkor csalódottnak érzem majd magam…Hát velem ne szórakozzanak, csuhajja! És összeismerkedtem már emberekkel, például németekkel. Ami ebben megdöbbentő volt, az két dolog. Egyrészt, elég erős előítéleteim voltak a németekkel kapcsolatban, mármint hogy hűvösek, és olyan németek, na. Ehhez képest hozzávetőleg ők voltak az eddig megismertek közül a legnyitottabbak és a legrokonszenvesebbek. (Természetesen Renéék ebbe nem számítanak bele, mert a leges legkedvesebbek ők voltak.) Másodszor pedig, hogy megpróbáltam megszólalni németül, és nem ment! Megdöbbentett az eset. Ugyanis ez előtt ez nem jelentett problémát, de most minden spanyolul jutott eszembe. És ha nagy nehezen sikerült megtalálnom a német szót, és mondtam volna a mondatot, a következő szó megint spanyol volt. Így maradtunk a spanyolnál. De az egyik lány mondta, hogy nem is baj, mert így legalább ők is gyakorolnak. No aztán beiratkoztam vasárnapra egy túrára. Időközben találkoztam Renéékkel is, és kiderült, hogy Almodóvar-rajongók, tehát együtt fogunk Almodóvar filmeket nézni. Jippí! Sajnos még mindig nem tudom tökéletesen kifejezni a gondolataimat, és ez frusztrál. De ezért sokat olvasok és nézek filmeket is, hátja javul.
Történt az is, hogy palacsintát sütöttem. Ez volt az első spanyolországi palacsintasütés. Az első akadályokat, mint hogy nincs mérleg, meg nincs keverőtál, lazán vettem. Aztán kiderült, hogy merőkanál sincsen. Sebaj, egy bögre is megteszi. Az is kiderült, hogy olyan „forgatólapát” sem áll rendelkezésre. Ez sem rettentett el, hiszen én tudom dobálni a palacsintát! Viszont azzal nem számoltam, hogy a serpenyőnek olyan ingatag a szerkezete, hogy félő, hogy a palacsintával együtt a test-része is elrepül, és csak egy nyél marad a kezemben. Viszont a jó hír, hogy különféle evőeszközök kombinációjával ezt a problémát is áthidaltam.
Sokakat felvilágosítottam a magyar étkek mibenlétéről. Mármint egy német fiúnak elmagyaráztam a „gulyás” és a „pörkölt” közti alapvető különbséget, valamint egy guatemalai lánynak eszébejuttattam, hogy hogy hívják a lángost. Amit nagyon szeret, mert már járt Magyarországon. Amikor mondom, hogy magyar vagyok, mindenki megkérdezi, hogy áá, Budapest? És akkor mondom, hogy én nem ott lakom. És akkor megkérdezik, hogy mért, hol? És akkor mondom, hogy Szeged. Tudják hol van? Nem, igazából csak Budapestet tudják… Sebaj. De volt, aki azt sem tudta, mi az a „Magyarország”. Annak nem örültem annyira.
Egyszer jöttem hazafelé, és ugye biciklivel száguldozok, de ezt már említettem, és a járdán beszélgetett két néni. De ez egy 2 méter széles járda volt ám. És akkor elmentem mellettük, de ők már búcsúztak, és az úttestnél meg pirosat kaptunk, és akkor jön a néni, akinek fekete szőröcskék voltak az orrán, és én csak arra tudtam figyelni, és elkezdi magyarázni, hogy ha megyek, és emberek vannak előttem az úton, azt kell mondanom: bíp bíp, és akkor az emberek széjjelugrálnak. És nem lesznek az utamban, mert tudják, hogy jövök. Ezt annyira lelkesen magyarázta, különösen hangsúlyozva azt, hogy BÍP-BÍP, mintha valami új hitre szeretett volna megtéríteni. Vicces volt.
Vannak növényeim már, pozsgások. Csak hogy Csandrának igaza legyen. Beültettem őket egy tonhalkonzerves dobozba. Hasznosítani kell ezeket a dolgokat. Szóval most a növénytársaim itt laknak az éjjeli szekrényemen.
Jaj, a hét vicce az volt, hogy eltiltottak az egyetemi könyvtári kölcsönzéstől egy egész hétre! Azért, mert nem vittem vissza időre a könyveket. A késedelmem egy, azaz egy nap volt. A kölcsönzési idő pedig egy hét. Hát itt aztán szigor van a javában! De sebaj, így is van mit olvasnom, szerencsére. Úgyhogy azt hiszem, olvasok is!
