Pécsen vagyok, itthon. Hát igen, pécsi lány vagyok, itt születtem, na jó, gyerek nem itt voltam. Vokányban másztam először fára, és ott estem először igazán nagyot biciklivel, persze az is legalább annyira megmagyarázhatatlan volt, mint az összes többi esésem, és az is itt történt, hogy ástunk kincsért a homokozóban lefelé, de egyebet nem találtunk, mint téglákat. Szóval mióta iskola, azóta Pécs. Aztán mióta serdülőkor, azóta hol-hol nem. Aztán mióta egyetem, azóta Szeged. Végül február 13-óta már mindenfelé. A fél világ az otthonom, és az otthontalanságom egyben.

Olyan fajta vagyok, tudom, sejtem, sokan vannak még ilyenek, mindig igyekszem valahová, s amikor ott vagyok, rájövök, hogy talán máshova siettem. Mindig elfelé vágyom, mindig a nyugalmat keresem, de az egyetlen ok, ami ebben akadájoz, én magam vagyok. Meg szeretnék állni, de amint lassulni kezdenék, minden maradék erőmmel rohanni kezdek. Amikor ébren vagyok, álmodni szeretnék, ha álmodok, sokszor felébrednék (vagy legalábbis álmot váltanék). Olyan is van, amikor csak azt szeretném eldönteni, hogy melyik a valóság, s melyik az álom. Egy szóval kósza vagyok. Bolyongok a világban, és csak néha talál rám a békesség: ha a Mecsekben egyy patak mellett rajzolok, ha a jó barátokkal nevetünk, ha ecsettel ülök a papír előtt, ha Csandra megölel. Máskor fáradhatatlanul keresek valamit, aminek a mibenléte előttem is titok...