Nem akkor tudhattam meg, hogy mit kezdenék egy halálközeli élménnyel, amikor kilógttak egy telefontoronyból. Az semmi. Tudod, hogy biztonságban vagy. Csak játék. Nézelődés. Más az, ha az ember egy igazán hosszú és bizonytalan útra készül… Először nem vettem komolyan, hogy mennyi idő van hátra. Aztán pánikba estem, próbáltam elhessegetni a gondolatot, ilyesmi. Persze a megfelelő lépéseket halogattam. Aztán végleg elkeseredtem, hogy nemsokára menni kell. Közben próbáltam a dolgaimat elrendezni, befejezni, minél lezártabban hagyni. Mindenkit minden fontos információról tájékoztatni. Az utolsó napokban úgy tűnt, belenyugodtam. Olyan szépek nekem ritkán szoktak lenni a napok, mint akkor. Úgy látszott, a Kedvessel valahogy harmóniába kerültünk, és ügyesen tudunk működni egymás mellett, és egymással. Ügyesen, ez hülye szó. Annyira nem illik ide, mint a fene. De nem tudom elmondani. „Mint a borsó, meg a héja”, na! Voltunk a Fűvészkertben, meg pancsoltunk, filmet is néztünk majdnem, finomat sütöttünk, jókat ettünk, rengeteget könyvtáraztunk. Magam is elkezdtem rendkívül aktív lenni. És akkor lejárt az idő. Nem lehetett már mást tenni. El kellett válni. És mindent rettentő befejezetlenek éreztem, és nem akartam jönni, és kapaszkodtam volna, sírtam, szipogtam, mosolyogtam egyet, de aztán megint elsírtam magam. Aztán mégis jönni kellett. Most itt vagyok…