Mintegy 18 óra otthonlét után újra elindultam. Irány: Dél. Előtte még elbuszoztattuk Csandrát hazafelé. Persze már most hiányzik. Már akkor hiányzott, amikor helyet keresett a buszban.

Szóval ebédre érkeztem, kipakolás, nézelődés, gondolkodás, pihenés. Elhatároztam, hogy készítek magamnak csörgőt dióhéjakból. Ez nem volt olyan egyszerű, ugyanis szerszámoknak teljesen híján voltam. Eképpen ez a művelet az egész délutánon átívelt. Az idő folyásával párhuzamosan szivárogtak gondolataim közé az ötletek a tovább haladáshoz. Végül a bicska volt a megoldás, no meg az, hogy találtam egy vörös színű fonalat a konyhában. Közben eltelt az első ebéd és az első ebéd utáni pihenő. Elaludtam. Nagyon jó volt végre egy kis nyugalom. Időközben az is történt, hogy összebarátkoztam Sárival, aki 8 éves és nagyon eleven. Most én vagyok neki a választott nővére, és ez igazán megtisztelő számomra. J Arról nem is beszélve, hogy milyen mókás! Például megmértük a kút mélységét, úgy, hogy egy madzagra almát kötöttünk, és azt leeresztettük, és hallgattuk, meg néztük is, hogy mikor bluggyan. És kaptam egy dióhéjból készült katicát is, bizony!

Végül kész lett a csörgő, és utána ping-pongoztunk Attilával, Éva nénivel meg Móni nénivel. Hát ez egy mókás felállás volt, és bár a poénok nagy részére nem emlékszem, az egyértelműven előttem van, hogy az iső nagyrészét nevetőgörccsel küszködve töltöttem. Na jó, arra emlékszem, hogy Éva néni azt mondta, hogy a „a saját dugájába fog dőlni…” Aztán végül is nem tette. Mert megmondtuk neki, hogy olyat nem lehet csinálni. Beledőlni csak saját kardba lehet. Így inkább vacsoráztunk meg beszélgettünk. Jó volt.

Ez egy rendhagyó tábornak ígérkezik, illetve már most is az. Egyedül vagyok a szobában. Az elébb Feri még vámpírjelmezben (szétbontott hálózsák orrig felemelve, ijesztő/komikus huhogás) szaladgált a szobában, de immáron ő is lefeküdt. Vagy legalábbis nincs itt. Minden esetre szakmai szempontból bizonyosan tanulságos lesz, nagyon is tanulságos. Meg amúgy is. De ettől függetlenül igencsak különös.